Akik vissza tudnak és akiket vissza lehet hozni

Lia
-Menjünk fel- ajánlotta pár percnyi egymás karjaiban üldögélés után. Szeme még csukva volt, ajkai még mindig centikre voltak az enyémtől, még mindig kereste őket, lélegzete még mindig elért fülemig, homloka még mindig enyémnek volt döntve.
-Menjünk- válaszoltam és puszit nyomtam az alsó ajkára. Gyengéden megfogott és alaposan ügyelve arra, hogy fájdalmaim ne legyenek, lassan megemelt és karjaiban cipelt. Olyan volt mint egy mozifilm, mindent lassítva láttam. Ahogy kinyitotta az ajtót, és lassan vitt egyre feljebb, ki a levegőre, csak az arcát tudtam figyelni, amely boldogságot, mégis nyomorúságot tükrözött az elmúlt napokból származott kínok miatt. A háttér csak úgy suhant, nem figyeltem rá, bár meglepődött arcok tömkelege mosódott össze. A fény csak úgy sugárzott kint, nem láttam ennél vakítóbbnak a napot még sosem. Alig láttam, nem voltam hozzá szokva, de olyan élettelinek tűnt még a sivatag is , akár egy forrás, melyből csodálatos víz csobog le, a sziklák tetejéről, s benne lassan meg-meg csillan a nap sugara, mely vidáman süti nem csak a vizet, de a növényzetet is, s így életet adva az egész világnak. Mindent másképp láttam, mint azelőtt, átértékelődött minden amit eddig megéltem.

Andy
Amint sétáltam vele ki a felszínre, éreztem, hogy elönti a testemet az izgalom, a boldogság még nagyobb fokokra emelkedik. Kinn munkálatok folytak, lassú monoton, boldogtalanná vált élet jelei vetítődött elém, melyet talán én okoztam. Apránként mindenki felém nézett, s páran tátott szájjal, egyesek kisebb sikongatásokkal vették tudomásul, hogy Lia feltámadt. Erőtlen voltam, de vigyorogtam minden emberre aki csak felénk jött. Új életre kapott minden, érzelmek tükröződtek az arcokon. Aztán megpillantottam Ashley-t aki a nagy zsivajra jött ki a raktárból. Azonnal felénk vetődött tekintete és a meglepettség ezer árnyalata mutatkozott meg rajta, mikor Lia rá mosolygott. Futni kezdett, egyenesen arra amerre álltam, kezemben az életem értelmével.
-Te jó ég- mondta, majd megérintette a Remény arcát.-Hogyan?- nézett rám.
-Reménnyel...magam sem tudom...
-Ezek szerint Marcust is visszalehet hozni- csillant fel Ashley szeme. Liára néztem akinek az arca szomorúságot tükrözött.
-Nem biztos- felelte halkan.-Az attól függ, hogy a lelke hogyan döntött... Amikor kiléptem a testemből egy hatalmas fehér, barokk kastély szerű helyre kerültem...egy váróterembe... mert sokan várakoztak valamire, gondolkoztak a helyes döntésen. Egy nő odajött hozzám és azt mondta választhatok a két ajtó közül , amelyek a szobából kifelé vezetnek. Az egyik az örök halába vezet, ahol találkozhatsz azokkal, akik sokat jelentettek neked valaha, a másik a lélek vándorlásra ítélt sorsa, avagy aki oda megy az visszatér a földre és úgy mondd szellemként él, úgy, hogy csak azok látják akik szintén társai ebben a földi "életben". És csak azt lehet visszahozni, aki még nem választott, vagy pedig a földi életet választja. Sok mindent elmagyarázott nekem még az a nő... a sorsomról. Sokáig beszélgettünk, pedig nem is igazán tudom ki volt ő.
-Ez bizarr- nézett rám Ashley.- De mindenképp meg kell próbálnotok... Andy most, hogy te is tudsz embereket feltámasztani...
-Nem...Lia?
-Ez nem egyedi képesség Andy- mosolygott rám a lány.- Akiben erős a remény az megteheti.
-És a Rivera...vagyis Te ...-nem fejeztem be a mondatot, mert pontosan értette mire gondolok. Ám a tömeg egyre nagyobb lett, egyre kíváncsiabbak és mind körül álltak bennünket.
-Majd később- mondta.- Lábra állnék.
-Még ne... nem volt tökéletes a gyógyítás.
-Nem baj, kérlek!- szólt, mire megadóan sóhajtottam egyet és gyengéden a lábaira állítottam. Tudtam, hogy fáj neki, de nem mutatta. Lába épphogy nem csuklottak össze, de tartotta magát. Mindenki csöndben figyelte, ahogy ő végig néz a tömegen, pedig nemrég még halott volt. Hirtelen szitkozódás hallatszott és Lexa átfúrta magát a tömegen.
-Hogy enne meg titeket a fene, menjetek vissza dolgozni...sok beteg vár...-elkezdte, de ő sem fejezte be. Megállt, szinte elájult, úgy bámulta az élő "halottat" mellettem.- Rivera?! Andy...?
-El fogom magyarázni -nevettem Lexára aki egy perc döbbenet után felocsúdott és Liához rohant. Megérintette a lány kezeit, az arcát, megmérte a pulzusát, a homlokához érintette a kezét, majd még egy perc kiadós csönd után végre megszólalt.
-Remek! Neked egy kiadós evésre van szükséged, sok ivásra, mozgás terápiára, pár kenőcsre, napi 1 injekcióra, sok sok alvásra és egy olyan személyre aki a nap 24 órájában veled van és ügyel rád- mondta teljesen komolyan, bár hangjában mosolyt véltem felfedezni. Az utolsó szavakat felém intézte, majd konkrétan nekem szólt.- Neked pedig alvásra van szükséged, meg Rá- mutatott Liára, majd tényleg elmosolyodott.- Örülök.
-Köszönöm- biccentettem felé, ő pedig visszafordult a sátrába és közben szólt a többieknek is, hogy menjenek dolgozni. Az ötök mindegyike meglátogatott minket (levittem Liát a szobámba, bár elkészült a szobája, kétlem hogy mostantól elengedném magamtól bármikor is), napok óta először éreztem megint jól magam, áldásnak minősült a sok kín után, melyek minden életkedvet kiszívtak a testemből. Úgy éreztem, hogy már nem jöhet semmi baj, a világ rendeződött, minden rendben lesz. Többé nem akartam a múltra gondolni, hajszolt a vágy a bosszúra, a boldogság, amit frissen visszatért szerelmem nyújtott nekem, a nyugodtság, amit a táborban, a seregünkben kialakult újdonsült remény és harmónia váltott ki és ezek az érzelmek mindegyike diadalmasan új emberré tettek, aki egy felnőtt vezér, aki már képes legyőzni a rosszat, aki képes lesz visszahozni a régmúlt boldogságot, összekötni a világokat. Eldöntöttem, hogy itt az idő a végső csatára. Már nem halogathatjuk sokáig a történet végét. Megtörténik az aminek meg kell történnie és nem hagyom, hogy a Félelem győzedelmeskedjen a remény ereje felett!

Szeretlek

*bocsi a hónapos késésekért xD itt egy zene hozzá, ha valakit érdekel Kiss the rain*
Andy

-Ő a remény volna?
-Igen- válaszoltam értetlenül.
-A remény mindenkiben él, a nap szórja a reményt minden emberbe.
-Igen, de...
-Ő ott van benned, és mindenkiben akivel körül vagy véve.
-Igen, de ez mégis hogy hozza őt vissza?
-Attól, hogy kapott egy elnevezést nem volt több, mint bármelyikőtök- mosolygott lágyan.- Csak remélj Andy! Most pedig menj, várnak téged- mondta halkan és lágyan kilökdösött az ajtón, ahonnan gyalog indultam haza. Nem értettem semmit. Sírtam, mert életemben először nem értettem hogyan tehetném szebbé a nappalokat, éjszakákat. Nem tudtam hogyan hozhatom vissza azt akit legjobban szeretek. Dübörgött a fejem, csak sétáltam a sivatagon keresztül és Lián járt az eszem. Az első pillanat, hogy kinyitotta a szemét, már éreztem, hogy különleges ember. Első nevetése, és már szebb lett az egész életem. Első csókja és a szomorúsággal vegyített szerelme, amely forró nyomot hagyott a lelkemben és soha nem fog kihűlni. Mind olyan szép emlék. Szép, mert vele voltam, de egyben szomorú, mert most már nem lehetek vele.
Elvesztettem, hisz nem figyeltem rá kellően.
"Ha itt lenne,akkor biztos azt mondaná, hogy nem én tehetek róla, én tökéletesen vigyáztam rá, ő nem hallgatott rám"- mosolyodtam el, miközben gondolataimban végig futottak együtt töltött napjaink lágyan szálló emlékei.

Amint megérkeztem láttam, ahogy mindenki boldogan indul el felém, néhányan a nyakamba ugrottak, én pedig erősen magamhoz szorítottam minden ismerős alakot. Még Lexa is kijött, megölelt, szemében könny csillogott. Ashley boldogtalan képpel jött hozzám és kezét nyújtotta, de én őt is megöleltem. Aztán csak úgy mindenkit otthagyva lementem Liához. Élettelen teste még mindig ott feküdt kihűlve, csinos lepelbe öltöztetve, nem úgy ahogy itt hagytam. Odaléptem hozzá, végig simítottam fehér arcán, észrevettem, hogy ismét hullnak a könnyeim.
-Hiányzol -suttogtam a rezzenéstelenül fekvő lánynak. Megérintettem jéghideg kezét, szájamhoz emeltem és ajkaimmal puha csókot nyomtam kézfejére. Még mindig sima és lágy volt a tenyere, pedig nagyon sok munkát végzett. Leültem a mellé állított székre és gondolkodtam, miközben csodálatos vonásait figyeltem, melyeket kisebb-nagyobb sebek leptek el.
Fejemben visszhangoztak Nara szavai "Attól, hogy kapott egy elnevezést, nem volt több, mint bármelyikőtök. Csak remélj Andy!"
Miért nem tudta elmondani mit tegyek? Miért nem adott választ a kérdésemre? Miért nem értem ezeket a sorokat?

Kapott egy elnevezést. Rivera. Nem volt több. Remény. Reméljek.

Órákig ülhettem ott, amikor végre beugrott valami. Mindenkiben ott a remény, még bennem is. Lia a reménnyel gyógyított. "Csak remélj Andy!" De hiszen világosan megmondta mit tegyek.
Nekem kell megmentenem. Felnéztem a testre és próbáltam remélni, hogy meggyógyítom, hogy velem lehet. Aztán megérintettem a kezét, de semmi nem történt. Még egyszer próbálkoztam, majd még egyszer, de semmi sem történt. Mérges lettem, dühös az egész világra. Felrúgtam a széket és a tenyerembe temettem az arcom. Nem bírtam tovább odalent, egy utolsó pillantással elköszöntem Lia testétől, majd felmentem, elindultam arra, amerre az utolsó ki nem pusztult helyet találtuk még a robbanás után a 2. világban. Ez volt a kedvenc helyem, mindig megnyugtatott. Lassan sétáltam a fák között, hallgattam a szél suhogását, próbáltam lenyugodni.
Csak ő járt az eszemben, háttért zajnak hatott az emberek reménye, de nem tudtam figyelni rá. Leültem egy fa ágára. Figyeltem a lassan lehulló leveleket, elméláztam az apró csodákon amit természetnek nevezünk.
-Miért történik ez velem?- suttogtam magam elé, lehunytam a szemem, éreztem, hogy a külvilág kezd megszökni. Végül már nem éreztem semmit.
Furcsa álmot éltem át. Ugyanebben a kertben voltam, de tavaszi időszakban, viszont most senki sem volt itt, csak egy alak gyöngyöző nevetése hallatszott halkan. Tudtam ki az mégsem akartam elhinni. Olyan valóságos volt, hogy szinte elhittem. Végig sétáltam a fák között keresve a csilingelő kacagás gazdáját. Néha-néha megpillantottam, de mindig eltűnt. Majd megállapodott a szemem annál a fánál, ahova az imént hajtottam le a fejem, viszont most az is rózsaszín virágokkal volt tele. Azon a helyen ahova feküdtem ott ült Ő. Lassan mellé léptem, ő rám mosolygott. Haja vállára omlott, ruhája illet a virágokhoz, csodálatosan nézett ki benne .Fején egy ottani virágokból készült gyönyörű koszorú ékeskedett, arca sebtelenül, pimaszul fordult felém, boldogsággal töltött el.
-Lia?-kérdeztem, hisz magam se akartam elhinni, hogy itt van. Mellé ültem, megfogtam kezét, miközben arcának apró vonásait figyeltem.-Nem értem.
-Csak hinned kell- mosolygott rám, többet nem szólt.
-Én próbálok- motyogtam, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét.-Szeretlek- mondtam neki, de nem válaszolt. Oldalra néztem és már nem volt ott. Pedig épphogy visszakaptam egy pillanatra...
Amikor felébredtem egy rózsaszín virág volt a kezemben. Megütközve bámultam a gyönyörű virágot, hisz most minden vörösben pompázott. Tenyerembe zártam, majd visszaindultam Liához, már tudtam mit kell tegyek. Szinte berontottam hozzá, azonnal mellé léptem, majd gyengéden a kezébe helyeztem a virágot, közrefogtam a saját kezemmel. Lehunytam a szemem magam elé képzeltem a mosolyát, a boldogságát, azt amit még átélhetünk. Elképzeltem azt a sok csókot amit kapni fog tőlem, elképzeltem az öleléseket, amiket érezni fog, a szeretet amit sugározni fog belőlem, ami eléri majd a szívet. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy szeret, tudtam, hogy mindörökre velem lesz. Hirtelen megszorította a kezem. A szemem felpattant, s már csak azt láttam, hogy ő kinyitja a szemét. Lassan, nehézkésen rám fókuszál és elmosolyodik. A szívem hatalmasat dobbant örömében. Felsegítettem, ő végig az arcomat figyelte, majd megérintette a kezével.
-Tudtam, hogy sikerülni fog- suttogta a számba, majd végre újra egymásé lehettünk. Ajkaink puhán értek össze, szívem repdesett, a világ újra életre kelt vele együtt. Új tavasz keletkezett bennem, minden megújult, ahogy ujjai végigsimítottak hátamon. Amikor egy pár másodpercre elszakadtunk egymástól belenéztem csodálatos szemeibe, nem győztem betelni velük.
-Hogy vagy?- kérdeztem tőle mosolyogva, mire feljebb emelte az anyagot ami betakarta és meglátszódott a sebhely amelyet a bot hagyott.
-Fáj, de túlélem- motyogta, majd ismét rám nézett. Végig simítottam a seben, kicsit elkomorodtam.
-Annyira sajnálom Lia...én nem vigyáztam rád eléggé... mindent megteszek hogy meggyógyulj, csak...-folytattam volna, de kezével letapasztotta a számat.
-Nem te tehetsz róla, de mindent megtettél, amit csak tudtál, tökéletesen vigyáztál rám, csak én voltam bolond és azt hittem mindenre képes vagyok, eszedbe ne jusson magadat hibáztatni- mosolygott. Elnevettem magam, mire kérdőn nézett rám.
-Én úgy tudtam, hogy ezt mondanád- vigyorogtam, aztán újra megcsókoltam.

Hamarosan!!!!

Sziasztok! Ne ijedjetek meg (bár mondjuk kit izgat xD) ...nem hagytam abba az írást, gyártom a fejezeteket a füzetecskémbe a töri, irodalom, nyelvtan, angol...stb. órákon :D sőt néha annyira unatkozom hogy illusztrálom is, szóval nemsokára legépelem :D itt egy kis "ízelítő" alkotásaimból :D

EGY MÁSIK BLOG.

Tudom, hogy van 70ezer blogom xD
VISZONT.
Ezt nem olyan rég kezdtem: Live in a Horror
És sokkal kevesebben olvassák, mert eddig nem reklámoztam xD
eddig csak 100-an látták, úgyhogy gondoltam kirakom ide, hogy aki szereti akár egy kicsit is azt amit írok, annak az lehet, hogy ez is tetszik :)
Szóval ha van időtök akkor légyszi olvassátok agyam elbaszott szüleményeitXDD
Köszönöm <3

Naránál/1

Andy
Fájdalmas csend telepedett mindenkire, senki nem értette, hogy lehet, hogy meghalt a remény. A hír mindenkit lesújtott, senki nem tudott megszólalni, csak halk sikolyok hüppögések elmosódott hangja lepett be.
-Andy- szólt egy halk hang mellettem. Észre sem vettem, hogy az ötök körém gyűltek.-Vigyük...vigyük el innen...Őt- mondta Ashley akadozva. Nem mozdultam, csak erősen szorítottam a halott lányt. Lassan puha kezek próbálták kivenni a kezem közül, de aztán felhagyott vele és engem próbált felemelni. Egy idő után hagytam magam, engedtem, hogy felállítson a személy, de a lány még mindig a kezemben csüngött. Előre toltak, vezettek, nem érdekelt hova megyünk, csak arra gondoltam, hogy nem vehetik el tőlem. Beértünk egy föld alatti szobába, ahol egy ágy volt, ami használaton kívül volt. Leraktam rá Liát, de egy pillanatra sem engedtem el még meleg testét. Ashley mellém telepedett és átkarolt, de nem reagáltam, agyam elborult, nem tudtam normálisan gondolkodni. Napokig ültem a szobámban, alig ettem, ittam, csak ültem és figyeltem a hideg, élettelen testet, ami nemrég még olyan boldogan mosolygott felém, aki megindította a szívem és akinek adtam a szívem. Nem bírtam ott hagyni, nem bírtam aludni, csak csöndben figyeltem őt a gyertyák pislákoló fényében, miközben nem érzékeltem a körülöttem történő dolgokat.
-Andy- hallottam Lexa hangját az ajtóból. Nem szólaltam meg, egyszer sem szóltam...azóta.-Ki kéne jönnöd végre- mondta rekedtesen, majd éreztem, ahogy mellém guggol és kezét a vállamra helyezi.
-Nem- suttogtam magam elé, szemembe újra könnyek gyűltek. Végig simított a vállamon, csak figyelt engem.
-Sajnálom- mondta őszintén, mire rá néztem.
-Van fogalmad róla milyen érzés elveszíteni azt a személyt aki mindennél többet jelentett neked?-kérdeztem, ő pedig lehunyta a szemét.
-Van, Andy, van- mondta meglepetésemre.-Nekem a férjem és az egész családom meghalt a nagy robbanásban.
-Tessék?- néztem rá döbbenten.
-Tudom mit érzel- nyitotta ki a könnyektől nedves szemét majd átölelt. Percekig nem engedtük el egymást, majd felállt és zavartan kisomfordált, én pedig egedül maradtam. Még sosem láttam őt ennyire zaklatottnak, még sosem tanúsított ennyi szeretetet senki felé. Vissza fordultam a lány felé és hirtelen eszembe jutott valami. Felpattantam és szaladtam a templomba a könyvért. Döbbent emberek szemei követtek végig és vissza, mert nem hagytam sokáig egyedül..Őt. Lexa is furcsán nézett rám, de miután meglátta mit cipelek azonnal vissza sietett munkájához. Vissza ültem Lia teste mellé és lassan megszorítottam hideg kezét.
-Nem lesz semmi baj...- szóltam neki akadozva, pedig saját magamat akartam nyugtatgatni. Felnyitottam a könyvet és elolvastam azt a részt, ami Naráról szólt, aki még a régi világban jós volt, de a nagy robbanás alkalmával elvesztette ezt a képességét. Ő a kősivatagon túl lakik- írja a könyv. Percekig haboztam, majd felálltam, megérintettem a lány kezét és egy csókot nyomtam rá,majd átrohantam a szobámba és elrejtettem a könyvet, felkaptam egy palackot, és elindultam kifele. Kint újra szembe találkoztam az érdeklődő, együtt érző tekintetekkel, de én csak Ashley-vel törődtem.
-El kell mennem- szóltam neki, komolysággal fürkésztem tekintetét.
-Hova?-kérdezte meglepődve.
-Narához.
-Miért?
-Csak ő segíthet.
-De azt, mondtad, hogy elvesztette az erejé...
-Tudom, de nincs más, aki segíthetne- mondtam, mire ő bólintott egyet, én pedig elindultam.
2 napig tartott az út, közben elfogyott az innivalóm és borzalmasan elfáradtam, mert nem áltam meg, maximum pár órára. Amikor megérkeztem Nara már az ajtóban állt és amint meglátott elkerekedett a szeme és a segítségemre sietett.
-Andy? Te vagy az?- kérdezte miközben töltött nekem egy pohár vizet, amit azonnal felhajtottam.
-Én.
-Rég láttalak- sóhajtott, majd intett, hogy üljek le az asztalához, amíg ő töltött még inni nekem. Miután ezt is felhajtottam megfigyeltem közelebbről, teljesen ugyanúgy nézett ki, amióta utoljára láttam, karkötői, nyakláncai pontosan ugyanott lógtak ahol az előző években, semmit sem változott. Mosolyogva figyelt engem, én pedig megszólaltam.
-Segítened kell Nara- bukott ki belőlem, ő pedig továbbra is csak mosolygott.
-Sejtettem, hogy nem ok nélkül jössz felém, de tudnod kell, hogy az ellenséged nagyon erős.
-Tudom- hajtottam le a fejem.- De meg kell tennem mindent, mert ha nem teszem akkor mindenkinek rosszabb lesz.
-Megakarod menteni az embereket, ugyanolyan vagy, mint régen... ha nem tehetsz meg mindent akkor inkább el sem kezdett-nevetett fel.
-Tudod mi történt?-néztem rá kérdőn.
-Nem, csak következtetni tudok, mert bár nem látok a jövőbe, de attól még téged ismerlek... a húgom gyermeke vagy- mondta szelíden.
-Mit tegyek?
-Először is mesélj el mindent és akkor talán tudok segíteni- mosolygott lágyan, majd neki kezdtem a mondandómnak. Figyelmesen végig hallgatott, közben bólogatott, nem szólt közbe, szeme csillogott, de egyszer sem szólalt meg, csak arcán láttam az érzelmeit. Néha megfeszült, de viszonylag könnyen végig bírta hallgatni a dolgokat, sőt amikor elakadtam, még bíztatóan végig simította a karom. Rég láttam őt, régen éreztem már érintését, pedig ő mindig mellettem állt és mindig segített nekem, ahogyan csak tudott. Miután elmondtam neki egy ideig hallgatott, felállt, csinált egy teát és visszaült. Gondolkodott, hallottam magamban, ahogy gondolatai egymás után dübörögnek a fejében, majd rám nézett, nagy csillogó, szürke szemeivel és beleivott a teába. Engem nézett egy ideig majd végre megszólalt...

A remény hal meg utoljára...

Andy
Valamiért korábban felkeltem, mint szoktam, s mivel Lia még mindig rajtam csüngött, ezért nem mozdultam el, csak figyeltem tökéletes vonásait, ahogy álmában elmosolyodik néha-néha. Miután úgy gondoltam muszáj felkelnünk, lágyan megsimítottam a haját és egy csókot leheltem a szájára. Furcsa dolog volt számomra az amit tegnap éreztem vele, hisz én még sosem voltam szerelmes, nekem ez a dolog teljesen új volt, de borzasztóan élveztem minden egyes pillanatát, még ha ez a halálba is vezet minket. Még mindig hadakoztam magammal, de erre az éjjelre nem bírtam leállítani az érzéseimet teljesen.
-Kelj fel, Pici- suttogtam a fülébe, mire mocorogni kezdett, majd álmosan felnézett rám.
-Jó reggelt- mondta halkan, majd még jobban magához szorított, én is ezt tettem.-Nem akarok felkelni- mondta a továbbiakban, de az igazság, hogy én se szerettem volna.
-Feladatom van- mondtam, majd feljebb húztam. Álmos szemeivel megütközve bámult rám.
-Nekem is-mondta.
-Te még nem mész ki- sóhajtottam...tudtam, hogy nem fogja feladni.
-Dehogynem! Kimegyek és dolgozom- felelte és már ki is ugrott szorító karjaimból. Elvette a fésűmet és kissé kócos loboncán végig futtatta.
-Muszáj?-néztem rá, ő pedig bólintott. Megadóan léptem mögé és kezeimet a derekára helyeztem, miközben magunkat figyeltem a tükörben.-Tökéletes vagy- mormoltam, miközben belefúrtam az arcom a frissen kifésült hajába. Hátra fordult, elmosolyodott, majd kezeit nyakam köré fonta és egy égető csókban forrtak össze ajkaink. Percekig álltunk egymás karjaiban, majd eltoltam magamtól és figyeltem azt a csillogó szempárt ami az enyémeket figyelte.
-Mennünk kell- szóltam, aztán kézen fogva kivezettem a föld alól. Odakint elengedtük egymást, s csak egymás mellett, mosolyogva sétáltunk, amíg meg nem érkeztünk oda, ahol el kellett válnunk. Átöleltem, ő pedig örömmel fogadta, majd elsétált a sátorba, hogy emberek életét mentse meg...
*este*
Lia ugrándozva lépett ki a sátorból, én pedig elnevettem magam, miközben felém száguldott.
-6 ember- mondta büszkén, én pedig magamhoz húztam.
-Ügyes vagy- dícsértem meg, mire kihúzta magát és vigyorogva bámult engem életteli arcával. Lassan sétáltunk le föld alatti nyugvóhelyünkre, s amint a szobába léptünk ajkaink csókban forrtak össze...
Ez így ment még 2 napig. Minden reggel elváltunk, este pedig a szobámban végre egymásé lehettünk. Borzalmas érzéseim voltak, vívódtam legbelül, de amint őt megpillantottam ez elmúlt.. pár nap elteltével már sokkal jobban kötődtem hozzá, mint eddig. Tudtam, hogy nem szabad, sajnos éreztem, hogy baj lesz belőle, de ő mindig megnyugtatott, ahogy egyenletes szuszogásával aludt mellettem, ahogy dobogó szívét érezhettem a bőrömön, ahogy gondolatai cikáztak a fejemben.
*2 nap múlva reggel*
Ajtó nyitódás ütötte meg a fülem, én pedig nem azonnal reagáltam, elvoltam foglalva azzal, hogy Lia ismét a karjaimban alszik, a lehető legközelebbi ponton hozzám.
-Megzavartam valamit?-kérdezte egy hang, s már éreztem, ahogy vigyorog. Felpattantak a szemeim és Zeddel találtam magam szemben.
-Nem, egyáltalán nem- mondtam szúrósan, ő pedig csak vigyorgott.
-Azért jöttem, mert Liának már egy ideje bent kéne lennie segíteni, Lexa pedig hulla ideges.
-Már feljött a nap?-rémültem meg... elaludtunk.
-Régen... Én most megyek is- vigyorgott tovább a tizenéves fiú, majd kisétált.
-Lia, ébredezz- simogattam meg az alvó lány fejét. Az nyöszörögve feltápászkodott, aztán körülnézett.-Már segítenünk kéne- néztem rá, mire ő tágra nyílt szemekkel bámult rám.
-Téged nem szoktak ébreszteni?-kérdezte.
-De, a fejemben lévő gondolatok- nevettem el magam.- Ma nem jött össze, sipirc hajat fésülni.
Pár perccel később már már szaladt a gyógyítósátor felé, én pedig a templomba mentem, mert már nem igazán tudtam volna semmit sem segíteni.

Lia
Beszaladtam a sátorba, ahol Lexa mérgesen várt rám és azonnal neki kellett állnom a munkának. Délután Zed bejött hozzám a sátorba ahol dolgoztam.  Éppen akkor végeztem, de ezt ő is tudta, azért pont ekkor jött.
-Lia, holnap nekünk kell menni kiszabadítani embereket- jelentette be.- De senkinek nem mondhatod el, még Biersack-nek sem- mondta.- Tudod a múltkori óta titkosították az ilyen támadásokat. Csak Ashley tudja és azok, akiket elküld.
-Még ő sem tudhatja? Hát...jó- feleltem zavartan.
-Akkor minden rendben?-mosolygott rám.
-Igen, persze- mosolyogtam vissza, majd együtt távoztunk, amíg nem találkoztunk Andyvel.
-Akkor holnap-nézett rám Zed és elsétált. Én Andyre néztem aki szúrós szemmel figyelte a port rugdosó srácot.
-Nem szívelem ezt a gyereket- mondta halkan majd elterelt a föld alá. A szobájába lépve fáradtan telepedtem le a matracra, miközben halkan mormogtam.-Na mi van, elfáradtál?-nevetett, majd mellém ült és simogatni kezdte a vállam.
-Csak olyan furcsa érzésem van- mondtam, mire közelebb hajolt és belecsókolt a nyakamba.
-Miért?-suttogta a fülembe, én pedig bizseregve ültem fel.
-Nem tudom-mondtam, majd hagytam hogy az ölébe ültessen.
-Most minden rendben- szólt halkan és ajkait az enyémnek nyomta.
-Igen, igazad van- suttogtam elalélva. Elmosolyodott, magához ölelt.
-Nem eshet semmi bajod, nem hagyom- mondta, csak úgy magának, én pedig furcsa érzéseimmel telve szorítottam magamhoz. Kicsit később beléptem a fürdőszobába és érdeklődve figyeltem, ahogy Andy is jön utánam. A tükröt figyeltem és benne magamat és az ajtóban álló vezért. Eszembe jutott, hogy milyen nehezen tud megcsókolni, hogy ez számára milyen nagy vívódást jelent, hogy milyen nagy fájdalmat érezhet és nagyon elszomorodtam. Nem akartam, hogy miattam kelljen ilyen kínokat átélnie, de ez patt-helyzet... mindenhogy szenvedne, s vele együtt én is. Kigördült egy könnycsepp, ő pedig nagy szemekkel lépett mellém, és hátulról átkarolt.
-Semmi baj-suttogta, pedig ő is tudta, hogy mégiscsak van baj. Megfordultam és úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó, kiakartam használni az életem minden egyes percét amit vele tölthetek.-Ne is gondolj ilyenekre- döbbent meg, miközben a könnytől csillogó szemeimet nézte. Sírva akasztottam nyakába karjaim, miközben ő ajkaival bolondította az enyémeket. Lassan kezei mozgolódni kezdtem a testemen, én pedig hagytam, hogy lassan leemelje rólam a pólót. Végig futtatta a kezeit rajtam és tágra nyílt szemekkel húzta le a nadrágot is. Én az ő felsőrészét vettem le és a fekete nadrágját, majd könnyes szemekkel keresték ajkaim az övét.
-Gyönyörű vagy-mondta mosolyogva, amint az utolsó ruhadarabtól is megfosztott. Elindította a zuhanyt és maga után behúzott, a falnak döntött. Újra csókban találkoztunk, miközben a ránk zúduló víztől mindkettőnk haja nagy tincsekben lógott a vállunkra. Vizes bőrünk egymásnak ért felszabadítva egy borzasztó érzést, amitől a mennyekben éreztük magunkat. Kezei végig futottak rajtam, égető érzést hagyva maga után, tele voltam vággyal, s közben a szememből még mindig folytak a cseppek.Aztán megéreztem, hogy bennem van és lassan mozog, ezzel az őrületbe kergetve engem. Halk nyögések hagyták el mindkettőnk száját, majd újra egymásra tapadtak ajkaink. Kezeimet, amit eddig a hátán pihentettem, most görcsösebben tartottam és ezzel közelebb húztam magamhoz. Ő nedves ajkaival végig csókolta a nyakamat, majd egyszerre kerültünk mindketten a gyönyörbe. Zihálva hullottam karjaiba, ő pedig megemelte a kezemet és belecsókolt a tenyerembe.
-Ne sírj- suttogta, miközben letörölte azt a könnycseppet ami most készült kitörni.
-Szeretlek- csókoltam meg újra, amit viszonozott.
-Én is szeretlek téged- felelte, majd rám terítette a törülközőt.
Miután felöltöztünk a karjaiba emelt és lefektetett az ágyba, majd mellém feküdt úgy, hogy az arcát felém fordította, majd egy utolsó csók után neki bújtam a mellkasának és az álmok világába zuhantam
*Reggel*
Előbb ébredtem, mint szoktam, előbb mint Andy, így egy ideig csak figyeltem azt a nyugodt arckifejezést, amit álmában kapott az arca. Egy puszit nyomtam az orrára, mire mocorogni kezdett és felnyitotta kék szemeit.
-Szia- köszöntött mosolyogva. Egy nevetést eresztettem meg, mire karjai azonnal közelebb húztak és nyelve utat tört magának.-Rólad álmodtam- nézett rám komolyan.
-Mit?-tudakoltam.
- Csak néztelek... valahonnan messziről... és nevettél- magyarázta homlok ráncolva.-Ahogy most is reggel- mosolyodott el én pedig megint elnevettem magam.
Ezen a napon is együtt érkeztünk meg kintre, ő elment kifele én pedig Zedért mentem.
-Akkor megyünk?- néztem rá, ő pedig bólintott. Felvettük a harci öltözéket, aztán elindultunk. Feltűnt, hogy különösen jó kedve van, rá is kérdeztem, de nem mondta el, hogy miért. Csak futottunk előre, amíg el nem értük a kaput. Ott körül néztem, de ő már nem volt velem, bennem pedig eluralkodott a félelem, tudtam, hogy baj lesz. Hirtelen megjelent egy pár őr, mintha már várták volna az érkezésem, én pedig a medálom után kutattam, de nem találtam sehol sem....

Andy
Elindultam a templom felé, de már a kapuban hallottam, hogy valaki utánam ordít.
-ANDY- üvöltötte Lexa, mire megfordultam. Vörös fejjel közeledett felém, én pedig felvontam a szemöldököm.
-Merre van Rivera?-kérdezte, mire elsápadtam.
-Én elküldtem, hogy menjen dolgozni- válaszoltam, mire megdöbbent.
-Akkor hol van? Zed sincs bent...
-Zed... Hol van Ashley?- sziszegtem, miközben éreztem, hogy szét vet az ideg. Ashley-t hamar megtaláltuk, de állította, hogy nem küldött el senkit se, hogy kiszabadítsanak a börtönből embereket.
-AKKOR HOL VAN?-üvöltöttem a képébe, tele voltam ideggel. Megnéztük a felszereléseket és 2 hiányzott, Ashley elképedve bámult rám.
-Zed volt a tégla- suttogta halkan, én pedig már szaladtam is, hogy megmentsem Liát.
"Nem lehet semmi baja, megígértem neki, hogy nem hagyom. Megölöm Zedet, ha a haja is meggörbül Liának!"
Száguldottam át az egész kősivatagon, miközben a szívemen egy óriási kő helyezkedett el. Borzalmasan éreztem magam, s a szemembe könnyek gyűltek, hisz a könyvben lévő rajzon a halotton hadifelszerelés volt. Egyszerűen nem akartam elhinni, és csak rohantam át a sivatagon mindenféle védőfelszerelés nélkül, csak egy medált szorongatva, amíg meg nem láttam pár homályos alakot. Gyorsabbra vettem a tempót és egyre jobban ki tudtam venni az alakokat. Messziről felismertem Lia hosszú, lobogó fekete haját, testalkatát, és az őröket, akik körülötte álltak. Beszorították, ő pedig ijedten állt közöttük.
-LIAAA- ordítottam a levegőbe, de nem volt elég közel, hogy meghallja. Mintha lelassult volna az idő, amikor az egyik őr neki támadt a védtelen lánynak, aki a földre zuhant. Jobban begyorsítottam, s közben Lia nevét ordibáltam. Az egyik őr felém nézett, majd intett a többinek, akik meghátráltak a földön fekvő lánytól. Lia nem tudott felkelni, s csak csöndben feküdt. Az őr, aki intett a többinek most a magasba emelte botját.
-LIAA, NE! LIAAA!-üvöltöttem, amikor rájöttem mire készül az őr. Úgy 20 méterre voltam tőlük, amikor az őr lecsapott és a bot élesebbik vége belefúródott Lia testébe. A lány egy óriási vérfagyasztó kiáltást hallatott, én pedig könnyekkel küzdve rohantam az őrök felé, s feltartottam a medálomat. Az őr kihúzta a lányból a véres botot majd egy szempillantás alatt eltűnt a társaival együtt. Lia mellé guggoltam és végig simítottam az arcán, amit por borított. Könnyek csíkozták az arcát és borzalmasan kínlódott, alig kapott levegőt.
-A-Andy- nyögdécselt, miközben szememből kiszöktek a könnyek. Ujjaink egymásba fonódtak és megszorítottuk a minket összetartó ujjakat.
-Tarts ki kérlek- mondtam rekedten.- Nagyon kérlek ne add fel, meggyógyítunk.
-Már...nincs...tö-több...időm-mondta zaklatottan, miközben egész testében remegett a fájdalomtól.
-Nem! Nem mész el! Szükségem van rád- zokogtam, miközben végig simítottam az arcát.
-Szeretlek- suttogta, miközben erőlködött. Lassan felé hajoltam és megcsókoltam, amit még a halálán is viszonozott.
-Én is szeretlek téged- mondtam halkan, a sírástól remegve. Éreztem, hogy az ujjak elernyednek, csukott szememen át érzékeltem, hogy az egykor életteli szemek most üvegesek, egy utolsó, hosszú sóhaj után, többé már nem remegett, nem fájt neki. Sírva borultam a testre, miközben ujjait még mindig az enyém között tartottam. "Nem halhatott meg, még...nem, az nem lehet" -gondoltam, majd felkaptam és a sírástól eltorzult arccal sétáltam vele vissza a hosszú úton. Eszembe jutott, hogy amikor kihoztam, már akkor is éreztem, hogy ő más. Eszembe jutott a gyöngyöző nevetése, ami ebben a pillanatban az egyik legszomorúbb dolog volt számomra, bevillant egy kép arról, ahogy sírt, ahogy letöröltem a könnycseppet. Izgatottsága mindig boldogságot hozott belém, de most már nem láthatom se sírni, se nevetni, most már nem érezhetem keze puha érintését a testemen, nem hallhatom szuszogását, nem tud megcsókolni az égetően hívogató ajkaival, nem tud rám nézni azokkal a gyönyörű szemekkel. Csak figyeltem a testét, miközben lassan végig sétáltam a hosszú úton. Szinte észre sem vettem, hogy a sátor már látóteren belül van, agyamat ellepték a vele átélt pillanatok. Borzalmasan fájt, csak sírni tudtam, torkom kapart, elmém elborult. Láttam, hogy kisebb tömeg várja az érkezésünket, hogy mindnyájan felém bámulnak. Fájdalmasan sokáig tartott amíg odaértem, de arcom mereven tartottam, csak a szememből folytak a könnyek. Ahogy elég közel értünk Lexa a szája elé emelte a kezét, az ötök lehajtották a fejüket, az orvosok pedig sírtak, ijedten bámultak felém. Nem érdekelt senki, Lexához léptem, aki óriási szemekkel bámulta Lia testét.
-Gyógyítsd meg, kérlek- szóltam rekedten, és térdeltem le előtte.-Bármit megteszek- szorítottam magamhoz Lia testét.
-Andy...én...nem tudom- sírta el magát Lexa, majd mellém guggolt és a vállamra tette a kezét.-Úgy sajnálom- szólt halkan, hallottam, ahogy a cseppek a földre hullanak. Számomra már nem volt jövő, úgy éreztem mintha én is meghaltam volna, hisz az életem értelme már soha többé nem lehet velem...

Robbanás a föld alatt

Lia
*Reggel*
-Ébresztő- hallatszódott Andy hangja a távolból.
-Te hogy tudsz ilyen korán felkelni?-ásitoztam, miközben Andy vigyorgó arcát bámultam. Átadta a reggelim majd leült mellém.
-Engem mindig egy órával előbb keltenek- mondta, majd neki láttunk az evésnek.-Tudod a tegnapi dolog után úgy gondolom, hogy egy ideig veletek leszek.
-A gyógyítósátorban? -csodálkoztam.
-Igen, ott. A többiek tudnak nélkülem is dolgozni és borzalmasan érdekel, hogy mi történt tegnap- mosolygott lágyan, majd elvette az üres tányérom és lerakta a szekrényre. Elszaladtam lefürödni, mert tegnap nem tudtam a kimerültségtől és fogat is mostam, majd hipertempóban vágtattam ki a fürdőszobából.
-Jössz?-emelte fel a szemöldökét.
-Megyek- vigyorogtam és felálltam, aztán együtt kivágtattunk a föld alól. Elértünk a gyógyítósátorhoz, ahol Lexáék már neki álltak a betegek megfigyelésének.
-Megérkeztél...Andy?-nézett a mellettem álló vezérre Lexa.
-Maradok-bólintott komolyan a máskor vicces természetű vezér. Bementünk a segítőkhöz és vártuk, hogy Lexáék végezzenek. Senki nem szólalt, zaj is csak addig hallatszódott, amíg Andy átölelt fél karral. 10 percet se kellett várnunk mire beléptek az orvosok és mindenkit elküldtek a dolgára.
-Rivera te velünk jössz-jelentette ki Jake és mi Andyvel követtük az orvoscsoportot a műtőbe. A műtőasztalon egy beteg feküdt, aki láthatólag nem volt túl rossz állapotban, viszont a lába el volt törve.
-Most mutasd meg mit tettél tegnap-mondta Lexa hozzá képest kedvesen, mire én tanácstalanul Andyre néztem, aki bátorítón mosolygott felém.
-Menni fog-suttogta a fülembe, én pedig előre léptem egyet és koncentrálni próbáltam. Tekintetemet a sérült lábra vetettem és erősen gondoltam arra, hogy meggyógyul a személy. Pár perces komoly szugerálás után megéreztem azt a vonzó erőt, amit a tegnapi hulla megérintésekor is és kezem lassan hozzáért a beteg lábához."Megfog gyógyulni"visszhangoztak a fejembe a gondolatok.
-Megfog gyógyulni- suttogtam magam elé, mire megjelent a kék fény és már kisebb erőfeszítéssel, mint tegnap, de sikerült meggyógyítanom a beteget. Becsuktam a szemem, közben éreztem, hogy a lábam visszaér a földre, pedig észre sem vettem, hogy felemelkedtem. Lassan elhagyott az erőm, így megtámaszkodtam az ágyban.
-Rivera- suttogta valaki a fülembe én pedig kinyitottam a szemem és Andy ölelő karjait éreztem magamon.-Minden rendben?-kérdezte valamivel hangosabban, én pedig szédülten bólintottam. A kínos helyzet után egy másodperc alatt elengedett én pedig a döbbent orvosokkal álltam szemben.
-Ez lehetetlen- mondta Lexa és mellém lépett.-Hogy csinálod?-nézett szúrós szemivel az enyémekbe, én pedig szótlanul álltam egy ideig.
-Nem tudom- feleltem.- Csak arra gondolok, hogy meggyógyul.
-Lexa... Ő a Rivera...a Remény erejét használja, a Nap erejét-szólt közbe Andy.
-Azt mondod összefügg a nap azzal amit tesz? Akkor kirakom a betegeket a napra- mondta Lexa gúnyosan, miközben még mindig kutakodott a tekintetemben.
-Ne mondj ilyet- sziszegte Andy.- Te is tudod, hogy mit írt....
-Igen tudom- csattant fel az orvosnő és Andyt kezdte vészesen bámulni.- Csak azt nem értem, hogy erre, hogy lehet képes.
-Tudod van aki többre képes, mint hinnéd- mondta Andy sötéten, mire az orvosnő sértődötten kiviharzott.
-E-ez mi volt?-kérdeztem dadogva, mire ő megrázta a fejét és kiment a sátorból.
Még aznap 3 beteget gyógyítottam meg, ami igen nagy erőfeszítést igényelt felőlem...

Andy
Amint kiléptem a sátorból, minden szó nélkül otthagyva Liát, azonnal a templom felé vettem az utam. Mérges voltam Lexára, amiért ilyet mondott, amiért semmibe veszi a Rivera erejét, és amiért nem tudja elfogadni, hogy Rivera jobb gyógyító mint ő. Beértem a templomba és levetettem magam a megszokott helyemre és elmélyedtem mások gondolataiban, ettől egy kicsit sikerült lehiggadnom. nem túl sokat tudtam meg ezért neki álltam tovább olvasni a könyvet. Sok érdekes információval lettem gazdagabb, ami jól jöhet a taktikázában, esetleg a fegyverek készítésénél, aztán lapozgatni kezdtem és  megakadt a pillantásom egy képen ami engem ábrázolt. A képen egy test mellett ülök, nem éppen boldog hangulatban. Sajnos nem tudtam kivenni, hogy ki lehet a halott, mert épp hadiöltözékben volt, de felkeltette az érdeklődésem, így elolvastam a hozzátartozó sorokat. Agyam már automatikusan lefordította az ónyelvet így könnyedén olvastam el.
"A vezér nem hiszi, hogy bármi rossz történhet, hisz a remény hal meg utoljára...
De nem teszi meg így meghal az aki számára a legfontosabb volt ezen a világon."
"Tessék? Hogy mi? Ki fog meghalni? Miért?"
Tovább lapozgattam, de nem volt több szó írva erről, mert ez a végén volt a könyvnek, így a befejezés elmaradt.
"Ki az aki számomra a legfontosabb? Lexa? Az ötökből valaki? Nara? Az anyám, aki már most is elég rossz állapotban van? KI LEHET AZ?
Egyáltalán... egy vezérnek nem lehet senki sem olyan fontos. Egy vezérnek mindig tudatosnak kell maradnia és egy ilyen dolog valószínűleg elterelné a figyelmem. Mostantól nem lehet számomra senki sem olyan fontos"
gondolataim elsöpörtek, így elég későn értem a gyógyítósátorhoz vissza, s Lia addigra már elment vissza. Lassan lépkedtem lefelé az úton, miközben gondolataim szám a csillagokat verték. Benéztem hozzá, de a kimerültségtől már elnyúlt az "ágyon", így én is beléptem a szobámba és nagy álmatlanságomban forgolódtam a matracon.

*Reggel*
-Halihó- valaki a fülembe suttogott. Megremegtem a hangtól, valami csodálatos érzésem lett, amitől mosolyognom kellett. Boldogan mormogtam egyet, mire újra megszólalt a hang.- Ébredj már -nevetett valaki, valami csodálatos nevetéssel. Kinyitottam a szememet és magam előtt láttam a vigyorgó Liát.- Ma én keltem előbb- közölte, majd a kezembe nyomta a reggelim.
-A francba, elaludtam-nyöszörögtem.
-El bizony- mondta büszkén, miközben figyelte, ahogy magamba tömöm a kaját. Miután befejeztem nyomtam cserébe egy puszit az arcára (amibe láthatólag belepirult), majd felálltam.
-Akkor menjünk-segítettem fel, majd kisétáltunk a föld alól. Ő a gyógyítósátor felé vette az irányt én pedig a többiekhez mentem segíteni. Egy fél napi dolgozás után megebédeltem, majd beültem a templomba és az emberek gondolatait hallgattam...

Lia
Ma is ugyanolyan napom volt. Ma már 5 embert tudtam meggyógyítani, de aztán minden erőmnek annyi, szinte hullának éreztem magamat a fáradtságtól, amivel kiléptem az esti órákban a sátorból. Andy mosolyogva várt kint, majd segített levánszorogni a szobámhoz.
-Jó éjt- mondta miközben az arcomra nyomott egy puszit.
Az elkövetkezendő 2 nap is így telt, majd végre újabb feladatot kaptam, bár nem Andytől.
-Ma neked kell elmenned kiszabadítani embereket -közölte velem egy Ashley nevezetű hosszú, fekete hajú ember, aki segített felvenni a hadiöltözéket. -Veled lesz Marcus és Sam is, majd segítenek- fojtatta, miközben a maszkot illesztette a fejemre.- Ne feledd, hogy ők már gyakorlottak.
-Oké- feleltem idegesen.
-Nyugi, ezen mindenkinek át kell egyszer esnie- mosolygott kedvesen, majd elküldött a 2 fiúval. Meglepően gyorsan rohantunk át az egyik kősivatagon, egy óra alatt oda értünk az óriási kapuk latókörébe.
-Nem sejtik, hogy itt vagyunk, így valószínűleg később jönnek rá, hogy itt vagyunk- közölte Sam.- Te gyere mindig velem.
-Értem- mondtam a száguldó szélbe, reméltem hogy meghallotta a beleegyezésem. Marcus beállt a hatalmas kapu elé, majd belecsapott a földbe, s mint valami földrengés úgy rezgett meg a föld.
-Nyugi, alapból ő sem tud ilyeneket, csak CC átadta az ereje egy részét- közölte Sam miközben már bent rohantunk kiszabadítani a foglyokat.
-Kicsit ijesztő volt-mondtam neki, de ő csak nevetett. Hirtelen borzalmas érzés fogott el, ő pedig kezembe nyomta a leesett nyakláncomat. Máris sokkal jobb lett és hálásan pislogtam felé.
-Ne hagyd el!- mondta komolyan én pedig felkötöttem az övemre a BVB csillagot. Vagy 15 embert segítettünk ki a kapun amikor megjelent 3 őr. Hosszú fekete csuklyájuk volt, arcuk nem látszódott, kezükben egy hosszú bot volt.
-Most -ordította Sam és mi ketten elő vettük a medálunkat, Marcus pedig ismét belecsapott a földbe. Az őrök azonnal eltűntek, mi pedig már szaladtunk vissza a táborba, bár jóval lassabban, mert embereket is kellett szállítani, még úgy is, hogy a legtöbbjük egész jó fizikai állapotban volt. Fáradtan érkeztünk meg a gyógyítósátorba, ahol Ashley és Lexa, meg pár gyógyító várt minket kitörő örömmel. Ashley mosolyogva lépett felém.
-Ügyes voltál-közölte, majd segített megfosztani a testemet a hadiruháktól.
-Jóval többet hoztunk el, mint máskor. mosolygott rám Marcus.-Erőt adott nekünk a csajszi, máskor is jöhet- kacsintott felém.
-Rivera -suttogta maga elé Ashley, majd mosolyogva beterelt a föld alatti szobámba.-Pihend ki magad- szólt, majd elment mellettem. Boldogan léptem be a szobámba, és rávetettem magam az ágyam szélére. Becsuktam a szemem és próbáltam picit pihenni. Valószínűleg elaludtam, mert arra keltem fel, hogy valami óriási robbanást hallok.
-Mi a..?-kérdeztem ijedten, majd felálltam. Újabb robbanások, már közelebbről és sikoltások százai. Alig mertem mozdulni, de már mindegy lett volna, mert valami betalált a fölöttem lévő földbe, azt beomlasztva, így csak annyira volt időm, hogy magam felé emeljem a kezemet, aztán beterített egy adag föld és minden ami benne volt.

Andy
A szobámban ültem és épp azon gondolkoztam, hogy Ashley-nek elment-e a józan esze, hogy elküldte Riverát embereket kiszabadítani, amikor tudja, hogy neki nem eshet bántódása. Ő persze hárította : "Mindenkinek túl kell esnie ezen, te is tudod" hangzott a válasz, ami még mindig ott kószált a fejemben. Dühös voltam rá és aggódtam is Lia miatt. Egyik pillanatban óriási zajt hallottam kintről és ordibálások, sikoltások százait. Azonnal felpattantam és kirohantam a folyosóra. Valahonnan füst jött, így azt követve eljutottam az egyik beomlott szobához, ahol síró embereket találtam és a holtra vált CC-t kezében egy hullával.
-Marcus-suttogta, miközben a többiek elrohantak mögötte.- Megölték a testvéremet.
-CC... én sajnálom-léptem oda hozzá, majd végig simítottam Marcus arcán.- És ha Rivera megpróbálná...?-kérdeztem, de ő csak nézte az elhunyt testvérét, miközben a szemébe könnyek gyűltek.
-A másik fazont is csak azért tudta megmenteni, mert még visszahozható helyzetben volt...ő már..-mondta, miközben a hangja akadozott. Hirtelen újabb robbanásra lettünk figyelmesek.
-Vidd ki Marcust- üvöltöttem neki a porfelhőn keresztül, majd felsegítettem pár elesett, sérült embert. Sam szobája volt a célpont, de ő addigra már kimenekült..először Marcus, aztán Sam...akik ma mentették az embereket...Lia?!
A gondolat lefagyasztotta az agyamat és idegesen kezdtem szaladni Lia szobája felé, de akkor megtörtént...a 3. robbanás. Az óriási erő akkorát lökött rajtam, hogy neki estem a falnak.
-NEEEE-ordítottam, miközben köhögve próbáltam felülni. Ashley közelített felém, majd felemelt.
-Még van esélye- mondta, majd magával húzott be, a szétroncsolódott szobába. A por és a füst keveréke fogadott minket, és azonnal megláttam Lia ájult arcát a lehullott plafon maradványai közt. Gyorsan mellé szaladtunk, majd megnéztem a pulzusát: élt. Nyugodtabban emeltem ki testét a maradványok közül, majd a kezemben fogva kivittem a föld alól.
-Nem úgy látom mintha nagy baja lenne- vizsgálta meg Jake.-Borzalmas nagy mázlija volt.
-Hála égnek- tört ki belőlem.- De van egy tégla- közöltem hirtelen.
-Tessék?-kérdezte Ashley.
-Maszk volt rajtuk... csak azt tudhatták, hogy valakik voltak, de azt nem, hogy kicsodák- mondtam halkan.-Azt pedig végképp honnan tudták volna, hogy hol van az illetők szobája?-kérdeztem, majd Ashley rémült képével találtam magam szemben.
-Mostantól titkosítjuk a támadásokat- csapott bele a legközelebbi ágyba. Borzalmasan ideges volt, mondhatni félelmetesen, közben köhögésre lettem figyelmes.
-Rivera!-fordultam a karcolásokkal teli lány felé.
-Te jó ég- köhögte, miközben rám hunyorgott.-Mi volt ez?
-Támadás... megtámadták azokat, akik betörtek.
-Óó...Igen?- mondta döbbenten.
-Jól vagy?-kérdeztem félre dobva a sok kérdésemet.
-Igen, egy kicsit mintha végig vágtak volna késekkel, de megvagyok- mosolygott fáradtan.
-Amint eltakarítottunk leviszlek- mondtam gyengéden, mire felnevetett.
-A beomlott szobába?
-Őő...nem. Oda már nem foglak tudni- tűnődtem.- Majd a sajátomba... úgyis 2 matrac van -vontam vállat.
-Köszönöm- motyogta zavartan. Pár órát kellett várnunk, amíg jelentették, hogy nagyjából eltisztították az összes koszt, a szobákat befalazták, amíg újakat nem építenek és mindenki térjen vissza oda ahonnan jött...már aki tud. Én felkaptam Liát és leszáguldottam vele a szobámba, majd ráfektette a matracra, majd kettéhúztam, így mindkettőnknek sajátja lett.
-Le kéne fürödnünk- suttogta kómásan, merthogy egy merő por volt,aztán rájöttem, hogy én is az vagyok.
-Majd holnap-mondtam. - Így a lábadra se tudsz állni.
-Dehogynem- ásította, majd elaludt. Nevetnem kellett, bár a helyzet cseppet sem volt vicces, aztán lefeküdtem a másik matracra és nehezen, de végül elaludtam.
*Másnap*
Reggel engem felkeltettek, de Liát hagytam aludni, hisz így amúgy sem tudna dolgozni. Lefürödtem, majd elmentem segíteni a szobák rendbehozásában amitől ugyancsak tiszta piszok lettem. Estefelé értem vissza a szobámba és meglepetésemre Lia még mindig aludt, ugyanúgy ahogy hagytam.
-Kelj fel álomszuszék- nevettem el magam, mert írtó aranyosan aludt. Nyöszörögve felült, majd lelapította felálló hajszálait.
-Mennyi az idő?-kérdezte kómás fejjel.
-Nemsokára esteledik- szóltam neki, miközben  mellé ültem. Rögtön elkerekedtek aranyszínű szemei, majd felpattant. Kicsit fájt a lába, de nem törődött vele, a törülközőjét felkapta és elindult a fürdőszoba felé
-Nem kellett volna dolgoznom?-nézett rám az ajtóból.
-Tele vagy karcolásokkal, és nagyon fáradt voltál, nekem meg nem volt szívem felébreszteni téged- motyogtam zavartan, ő pedig elmosolyodott.
-Szívesen dolgoztam volna- dudorászta miközben belépett a fürdőbe.
-Reggel nem ezt mondtad volna- kacagtam fel, mire neki is nevetnie kellett.
-Nem baj-makacskodott, majd magára zárta az ajtót. 10 perccel később meghallottam halk hangját.-Ömm... Andy?
-Mi az?-kérdeztem, mire kinyílt az ajtó és kilógott a feje és vizes fekete haja.
-Nincs hálóruhám- pirult el, mire a szekrényemhez léptem és kivettem egy bő felsőt és egy nadrágot, majd nyújtottam felé. Zavartan vette át, majd motyogott egy köszönöm-öt és visszasietett a fürdőbe. Elmosolyodtam, amint a ruhámban tért vissza hozzám, haját feltűzte, hogy megszáradjon, arca pedig teljesen vörös volt a pírfoltoktól. Gondolataiban éreztem, hogy eléggé zavarban van, de én csak mosolyogtam rá.
-És mit csináltál ma?-kérdezte miközben leült elém.
-Javítottuk a szobákat- feleltem. - Megmaradt pár ruhád, csak le kell őket mosni. Holnapra meg lesznek.
-Értem és köszönöm- mondta még mindig rózsaszín arccal.
-És te hogy érzed magad?-kérdeztem, mire felnézett rám.
-Mindig ezt kérdezed- mondta nagy szemeivel engem pásztázva. Gondolatai zavarosak voltak, nem igazán tudtam belőle bármit is kivenni.
-Igen - feleltem, s most már én voltam zavarban.
-Miért?- kíváncsiskodott.
-Hát...nem tudom... érdekel- vallottam be, mire egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
-Pedig olvasol a gondolataimban.
-Néha elég zavaros- fürkésztem a tekintetét. Hirtelen lángolni kezdett az arca, de nem értettem mitől.-Mi az?-nevettem fel.
-Semmi- mondta csak úgy maga elé, nem nézett rám. Elég közel volt, hogy elérjem, így megérintettem az állát és felemeltem a fejét.

Lia
Puha ujjaitól bizseregni kezdtem, gondolataim nem találtak helyet maguknak, csak úgy jöttek-mentek, mint mindig amikor rá kell néznem. Dave óta senki iránt nem éreztem ilyet, az ő emléke azóta is fáj. Kezem magától felemelkedett és megérintettem azt a kezét amelyet az arcomhoz érintette. Hirtelen elkerekedett a szeme és felállt a helyéről, egyenesen a fürdőszobájába. Magával vitte a türijét és egy csomó ideig bent tartózkodott, én pedig tartottam attól, hogy megbántottam valamivel. Lefeküdtem a matracra és a fal felé fordultam, s lecsuktam a szemem, bár bőgni volt kedvem, magam se tudtam miért. 10-15 perc telt el, amikor hallottam, hogy Andy kiléptet a fürdőből.
-Ébren vagy?- kérdezte, de én nem bírtam megszólalni. Nem beszélt, csak lefeküdt a másik matracra ami alig volt 10 centire az enyémtől. Nem bírtam ki, eleredtek a könnyeim, csendesen folydogáltak le az arcomon. Gondolataim még mindig 100asával cikáztak a fejemben és amíg nem azzal törődtem, hogy elrejtsem sírásom véletlenül kieresztettem pár hüppögő hangot. Amint erre rájöttem, hirtelen ölelő karok fontak körbe én pedig már ha akartam se tudtam volna elrejteni sírásom.
-Hé-hallottam mély hangját, miközben magához húzott.-Semmi baj, jó? Nincs semmi baj- szólt halkan a fülembe, amitől végigremegett az egész testem. Lassan felemelkedtem és megtöröltem a szememet. Ő is felült, majd letörölte azt a kóborló könnyet amely még végigcsorgott az arcomon. Szerettem volna, ha megérint, de ennél többet nem tett, csak gyötrődve nézte az arcomat.
-Dave miatt?-kérdezte. Valószínűleg ennyit tudott kivenni a gondolataimból. Megráztam a fejemet és csak bámultam gyönyörű kék szemeibe.
-Rosszat tettem?-kérdeztem, mire rajta állt a fejrázás.
-Az a baj, hogy szeretnék olyat tenni ami rossz- mondta lehunyt szemmel én pedig értetlenkedve néztem rá.
-Mit?-kérdeztem döbbenten. Egy ideig nem szólt majd belenézett a szemeimbe és nehezen, de végül megszólalt.
-Megcsókolni téged- mondta, én pedig lesokkoltam.
-Az miért baj?-kérdeztem felocsúdva, halkan. Csak nézett engem, mint valami bolondot, de nem szólalt.- Szólj már- kérleltem.
-Mert nem lehet- felelte.
-De miért?-kérdeztem, mire újra lecsukta a szemét.
-Mert a könyv...azt írja, hogy...aki fontos lesz a vezérnek...az meghal- felelte, én pedig lefagytam.
-Én fontos vagyok neked?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Látod? Nem azt fogtad fel, ami igazán fontos az egészből!-csattant fel. Nem érdekelt, csak azt akartam, hogy kimondja.
-Szóval fontos vagyok?- kérdeztem újra, mire erőlködve rám pillantott, arcán láttam a fájdalmat, amint kimondja.
-Igen- felelte.
-Akkor már tök mindegy mit csinálsz- jelentettem ki könnyekkel a szememben.- Nem azt írja, hogy az hal meg akit megcsókolsz, hanem az aki fontos neked. És te is fontos vagy számomra, én pedig szeretnék boldogan meghalni, ha muszáj -jelentettem ki, mire ő elborzadva bámult engem.
- Nem hagyhatom, hogy megtörténjen- felelte zaklatottan. Arcomon csorogtak a könnyek és Andy nyakába vetettem magam, aki erősen magához szorított- Nem hagyhatom, érted?-ismételte magát, én pedig csak zokogtam a vállán és beszívtam édes illatát. Miután kissé lenyugodtam hátrább húzódtam és hagytam, hogy letörölje a könnyeket.
-Kérlek- mondtam. Én nem bírtam, nem voltam elég erős, nekem szükségem volt rá. Ő meggyötörten nézett rám, hadakozott magával, majd még mindig vívódva közelített felém. Szívem gyorsabban vert, kezem saját útjukat járták, fel, Andy nyaka köré, míg ő már csak centikre volt az arcomtól. Puha kezeivel végig simított az arcomon, majd kezei közé fogva tartotta és ajkait lágyan az enyémnek nyomta. Egész testem örömben táncolt, éreztem a megállíthatatlan vágyat, amit  édes ajkai keltettek bennem. Már félig megadóan tört utat magának a nyelve a számban és egyre hevesebben csókolt. Percekig éreztem ezt a felemelő érzést amit ő okozott nekem, de utána sem akart alább hagyni. Hátradöntött és fölém helyezkedett, miközben ajkaimat harapdálta gyengéden. Egyik kezével beletúrt a hajamba, másikkal pedig még mindig arcomon tartotta.
-Megőrjítesz- suttogta csatánkba, én pedig hátára tereltem kezeim.
-Hát még te engem-válaszoltam egy lehelettel, amíg ő a nyakamra tapasztotta nedves ajkait. Lassan haladt felfelé, az állam vonaláig, amit egy lágy csókkal ejtett őrületbe.
-Akarlak- nyüszítette, miközben szemei az enyémeket pásztázták. Kisimított egy kósza tincset az arcomból.- Nem lehet- fojtatta kínlódva, majd egy lassú puszit nyomott az arcomra és leszállt rólam.
-Kérlek- nyögtem a vágytól eltorzulva, de ő megrázta a fejét. Összetolta a matracokat, és egymással szembe feküdtünk.
-Lia -suttogta pár centire az arcomtól, és rájöttem, hogy már régóta nem a keresztnevemen szólít. Magához húzott, majd kezeivel ismét az arcomat kereste, amíg én a vállába kapaszkodtam. Ajkaink összeforrtak és újabb csodálatos érzéssorozatot készítettek bennem. A csodálatos csók után belefúrtam az arcom a mellkasába, majd lecsuktam a szemem és álomba merültem...