Szeretlek

*bocsi a hónapos késésekért xD itt egy zene hozzá, ha valakit érdekel Kiss the rain*
Andy

-Ő a remény volna?
-Igen- válaszoltam értetlenül.
-A remény mindenkiben él, a nap szórja a reményt minden emberbe.
-Igen, de...
-Ő ott van benned, és mindenkiben akivel körül vagy véve.
-Igen, de ez mégis hogy hozza őt vissza?
-Attól, hogy kapott egy elnevezést nem volt több, mint bármelyikőtök- mosolygott lágyan.- Csak remélj Andy! Most pedig menj, várnak téged- mondta halkan és lágyan kilökdösött az ajtón, ahonnan gyalog indultam haza. Nem értettem semmit. Sírtam, mert életemben először nem értettem hogyan tehetném szebbé a nappalokat, éjszakákat. Nem tudtam hogyan hozhatom vissza azt akit legjobban szeretek. Dübörgött a fejem, csak sétáltam a sivatagon keresztül és Lián járt az eszem. Az első pillanat, hogy kinyitotta a szemét, már éreztem, hogy különleges ember. Első nevetése, és már szebb lett az egész életem. Első csókja és a szomorúsággal vegyített szerelme, amely forró nyomot hagyott a lelkemben és soha nem fog kihűlni. Mind olyan szép emlék. Szép, mert vele voltam, de egyben szomorú, mert most már nem lehetek vele.
Elvesztettem, hisz nem figyeltem rá kellően.
"Ha itt lenne,akkor biztos azt mondaná, hogy nem én tehetek róla, én tökéletesen vigyáztam rá, ő nem hallgatott rám"- mosolyodtam el, miközben gondolataimban végig futottak együtt töltött napjaink lágyan szálló emlékei.

Amint megérkeztem láttam, ahogy mindenki boldogan indul el felém, néhányan a nyakamba ugrottak, én pedig erősen magamhoz szorítottam minden ismerős alakot. Még Lexa is kijött, megölelt, szemében könny csillogott. Ashley boldogtalan képpel jött hozzám és kezét nyújtotta, de én őt is megöleltem. Aztán csak úgy mindenkit otthagyva lementem Liához. Élettelen teste még mindig ott feküdt kihűlve, csinos lepelbe öltöztetve, nem úgy ahogy itt hagytam. Odaléptem hozzá, végig simítottam fehér arcán, észrevettem, hogy ismét hullnak a könnyeim.
-Hiányzol -suttogtam a rezzenéstelenül fekvő lánynak. Megérintettem jéghideg kezét, szájamhoz emeltem és ajkaimmal puha csókot nyomtam kézfejére. Még mindig sima és lágy volt a tenyere, pedig nagyon sok munkát végzett. Leültem a mellé állított székre és gondolkodtam, miközben csodálatos vonásait figyeltem, melyeket kisebb-nagyobb sebek leptek el.
Fejemben visszhangoztak Nara szavai "Attól, hogy kapott egy elnevezést, nem volt több, mint bármelyikőtök. Csak remélj Andy!"
Miért nem tudta elmondani mit tegyek? Miért nem adott választ a kérdésemre? Miért nem értem ezeket a sorokat?

Kapott egy elnevezést. Rivera. Nem volt több. Remény. Reméljek.

Órákig ülhettem ott, amikor végre beugrott valami. Mindenkiben ott a remény, még bennem is. Lia a reménnyel gyógyított. "Csak remélj Andy!" De hiszen világosan megmondta mit tegyek.
Nekem kell megmentenem. Felnéztem a testre és próbáltam remélni, hogy meggyógyítom, hogy velem lehet. Aztán megérintettem a kezét, de semmi nem történt. Még egyszer próbálkoztam, majd még egyszer, de semmi sem történt. Mérges lettem, dühös az egész világra. Felrúgtam a széket és a tenyerembe temettem az arcom. Nem bírtam tovább odalent, egy utolsó pillantással elköszöntem Lia testétől, majd felmentem, elindultam arra, amerre az utolsó ki nem pusztult helyet találtuk még a robbanás után a 2. világban. Ez volt a kedvenc helyem, mindig megnyugtatott. Lassan sétáltam a fák között, hallgattam a szél suhogását, próbáltam lenyugodni.
Csak ő járt az eszemben, háttért zajnak hatott az emberek reménye, de nem tudtam figyelni rá. Leültem egy fa ágára. Figyeltem a lassan lehulló leveleket, elméláztam az apró csodákon amit természetnek nevezünk.
-Miért történik ez velem?- suttogtam magam elé, lehunytam a szemem, éreztem, hogy a külvilág kezd megszökni. Végül már nem éreztem semmit.
Furcsa álmot éltem át. Ugyanebben a kertben voltam, de tavaszi időszakban, viszont most senki sem volt itt, csak egy alak gyöngyöző nevetése hallatszott halkan. Tudtam ki az mégsem akartam elhinni. Olyan valóságos volt, hogy szinte elhittem. Végig sétáltam a fák között keresve a csilingelő kacagás gazdáját. Néha-néha megpillantottam, de mindig eltűnt. Majd megállapodott a szemem annál a fánál, ahova az imént hajtottam le a fejem, viszont most az is rózsaszín virágokkal volt tele. Azon a helyen ahova feküdtem ott ült Ő. Lassan mellé léptem, ő rám mosolygott. Haja vállára omlott, ruhája illet a virágokhoz, csodálatosan nézett ki benne .Fején egy ottani virágokból készült gyönyörű koszorú ékeskedett, arca sebtelenül, pimaszul fordult felém, boldogsággal töltött el.
-Lia?-kérdeztem, hisz magam se akartam elhinni, hogy itt van. Mellé ültem, megfogtam kezét, miközben arcának apró vonásait figyeltem.-Nem értem.
-Csak hinned kell- mosolygott rám, többet nem szólt.
-Én próbálok- motyogtam, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét.-Szeretlek- mondtam neki, de nem válaszolt. Oldalra néztem és már nem volt ott. Pedig épphogy visszakaptam egy pillanatra...
Amikor felébredtem egy rózsaszín virág volt a kezemben. Megütközve bámultam a gyönyörű virágot, hisz most minden vörösben pompázott. Tenyerembe zártam, majd visszaindultam Liához, már tudtam mit kell tegyek. Szinte berontottam hozzá, azonnal mellé léptem, majd gyengéden a kezébe helyeztem a virágot, közrefogtam a saját kezemmel. Lehunytam a szemem magam elé képzeltem a mosolyát, a boldogságát, azt amit még átélhetünk. Elképzeltem azt a sok csókot amit kapni fog tőlem, elképzeltem az öleléseket, amiket érezni fog, a szeretet amit sugározni fog belőlem, ami eléri majd a szívet. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy szeret, tudtam, hogy mindörökre velem lesz. Hirtelen megszorította a kezem. A szemem felpattant, s már csak azt láttam, hogy ő kinyitja a szemét. Lassan, nehézkésen rám fókuszál és elmosolyodik. A szívem hatalmasat dobbant örömében. Felsegítettem, ő végig az arcomat figyelte, majd megérintette a kezével.
-Tudtam, hogy sikerülni fog- suttogta a számba, majd végre újra egymásé lehettünk. Ajkaink puhán értek össze, szívem repdesett, a világ újra életre kelt vele együtt. Új tavasz keletkezett bennem, minden megújult, ahogy ujjai végigsimítottak hátamon. Amikor egy pár másodpercre elszakadtunk egymástól belenéztem csodálatos szemeibe, nem győztem betelni velük.
-Hogy vagy?- kérdeztem tőle mosolyogva, mire feljebb emelte az anyagot ami betakarta és meglátszódott a sebhely amelyet a bot hagyott.
-Fáj, de túlélem- motyogta, majd ismét rám nézett. Végig simítottam a seben, kicsit elkomorodtam.
-Annyira sajnálom Lia...én nem vigyáztam rád eléggé... mindent megteszek hogy meggyógyulj, csak...-folytattam volna, de kezével letapasztotta a számat.
-Nem te tehetsz róla, de mindent megtettél, amit csak tudtál, tökéletesen vigyáztál rám, csak én voltam bolond és azt hittem mindenre képes vagyok, eszedbe ne jusson magadat hibáztatni- mosolygott. Elnevettem magam, mire kérdőn nézett rám.
-Én úgy tudtam, hogy ezt mondanád- vigyorogtam, aztán újra megcsókoltam.