Akik vissza tudnak és akiket vissza lehet hozni

Lia
-Menjünk fel- ajánlotta pár percnyi egymás karjaiban üldögélés után. Szeme még csukva volt, ajkai még mindig centikre voltak az enyémtől, még mindig kereste őket, lélegzete még mindig elért fülemig, homloka még mindig enyémnek volt döntve.
-Menjünk- válaszoltam és puszit nyomtam az alsó ajkára. Gyengéden megfogott és alaposan ügyelve arra, hogy fájdalmaim ne legyenek, lassan megemelt és karjaiban cipelt. Olyan volt mint egy mozifilm, mindent lassítva láttam. Ahogy kinyitotta az ajtót, és lassan vitt egyre feljebb, ki a levegőre, csak az arcát tudtam figyelni, amely boldogságot, mégis nyomorúságot tükrözött az elmúlt napokból származott kínok miatt. A háttér csak úgy suhant, nem figyeltem rá, bár meglepődött arcok tömkelege mosódott össze. A fény csak úgy sugárzott kint, nem láttam ennél vakítóbbnak a napot még sosem. Alig láttam, nem voltam hozzá szokva, de olyan élettelinek tűnt még a sivatag is , akár egy forrás, melyből csodálatos víz csobog le, a sziklák tetejéről, s benne lassan meg-meg csillan a nap sugara, mely vidáman süti nem csak a vizet, de a növényzetet is, s így életet adva az egész világnak. Mindent másképp láttam, mint azelőtt, átértékelődött minden amit eddig megéltem.

Andy
Amint sétáltam vele ki a felszínre, éreztem, hogy elönti a testemet az izgalom, a boldogság még nagyobb fokokra emelkedik. Kinn munkálatok folytak, lassú monoton, boldogtalanná vált élet jelei vetítődött elém, melyet talán én okoztam. Apránként mindenki felém nézett, s páran tátott szájjal, egyesek kisebb sikongatásokkal vették tudomásul, hogy Lia feltámadt. Erőtlen voltam, de vigyorogtam minden emberre aki csak felénk jött. Új életre kapott minden, érzelmek tükröződtek az arcokon. Aztán megpillantottam Ashley-t aki a nagy zsivajra jött ki a raktárból. Azonnal felénk vetődött tekintete és a meglepettség ezer árnyalata mutatkozott meg rajta, mikor Lia rá mosolygott. Futni kezdett, egyenesen arra amerre álltam, kezemben az életem értelmével.
-Te jó ég- mondta, majd megérintette a Remény arcát.-Hogyan?- nézett rám.
-Reménnyel...magam sem tudom...
-Ezek szerint Marcust is visszalehet hozni- csillant fel Ashley szeme. Liára néztem akinek az arca szomorúságot tükrözött.
-Nem biztos- felelte halkan.-Az attól függ, hogy a lelke hogyan döntött... Amikor kiléptem a testemből egy hatalmas fehér, barokk kastély szerű helyre kerültem...egy váróterembe... mert sokan várakoztak valamire, gondolkoztak a helyes döntésen. Egy nő odajött hozzám és azt mondta választhatok a két ajtó közül , amelyek a szobából kifelé vezetnek. Az egyik az örök halába vezet, ahol találkozhatsz azokkal, akik sokat jelentettek neked valaha, a másik a lélek vándorlásra ítélt sorsa, avagy aki oda megy az visszatér a földre és úgy mondd szellemként él, úgy, hogy csak azok látják akik szintén társai ebben a földi "életben". És csak azt lehet visszahozni, aki még nem választott, vagy pedig a földi életet választja. Sok mindent elmagyarázott nekem még az a nő... a sorsomról. Sokáig beszélgettünk, pedig nem is igazán tudom ki volt ő.
-Ez bizarr- nézett rám Ashley.- De mindenképp meg kell próbálnotok... Andy most, hogy te is tudsz embereket feltámasztani...
-Nem...Lia?
-Ez nem egyedi képesség Andy- mosolygott rám a lány.- Akiben erős a remény az megteheti.
-És a Rivera...vagyis Te ...-nem fejeztem be a mondatot, mert pontosan értette mire gondolok. Ám a tömeg egyre nagyobb lett, egyre kíváncsiabbak és mind körül álltak bennünket.
-Majd később- mondta.- Lábra állnék.
-Még ne... nem volt tökéletes a gyógyítás.
-Nem baj, kérlek!- szólt, mire megadóan sóhajtottam egyet és gyengéden a lábaira állítottam. Tudtam, hogy fáj neki, de nem mutatta. Lába épphogy nem csuklottak össze, de tartotta magát. Mindenki csöndben figyelte, ahogy ő végig néz a tömegen, pedig nemrég még halott volt. Hirtelen szitkozódás hallatszott és Lexa átfúrta magát a tömegen.
-Hogy enne meg titeket a fene, menjetek vissza dolgozni...sok beteg vár...-elkezdte, de ő sem fejezte be. Megállt, szinte elájult, úgy bámulta az élő "halottat" mellettem.- Rivera?! Andy...?
-El fogom magyarázni -nevettem Lexára aki egy perc döbbenet után felocsúdott és Liához rohant. Megérintette a lány kezeit, az arcát, megmérte a pulzusát, a homlokához érintette a kezét, majd még egy perc kiadós csönd után végre megszólalt.
-Remek! Neked egy kiadós evésre van szükséged, sok ivásra, mozgás terápiára, pár kenőcsre, napi 1 injekcióra, sok sok alvásra és egy olyan személyre aki a nap 24 órájában veled van és ügyel rád- mondta teljesen komolyan, bár hangjában mosolyt véltem felfedezni. Az utolsó szavakat felém intézte, majd konkrétan nekem szólt.- Neked pedig alvásra van szükséged, meg Rá- mutatott Liára, majd tényleg elmosolyodott.- Örülök.
-Köszönöm- biccentettem felé, ő pedig visszafordult a sátrába és közben szólt a többieknek is, hogy menjenek dolgozni. Az ötök mindegyike meglátogatott minket (levittem Liát a szobámba, bár elkészült a szobája, kétlem hogy mostantól elengedném magamtól bármikor is), napok óta először éreztem megint jól magam, áldásnak minősült a sok kín után, melyek minden életkedvet kiszívtak a testemből. Úgy éreztem, hogy már nem jöhet semmi baj, a világ rendeződött, minden rendben lesz. Többé nem akartam a múltra gondolni, hajszolt a vágy a bosszúra, a boldogság, amit frissen visszatért szerelmem nyújtott nekem, a nyugodtság, amit a táborban, a seregünkben kialakult újdonsült remény és harmónia váltott ki és ezek az érzelmek mindegyike diadalmasan új emberré tettek, aki egy felnőtt vezér, aki már képes legyőzni a rosszat, aki képes lesz visszahozni a régmúlt boldogságot, összekötni a világokat. Eldöntöttem, hogy itt az idő a végső csatára. Már nem halogathatjuk sokáig a történet végét. Megtörténik az aminek meg kell történnie és nem hagyom, hogy a Félelem győzedelmeskedjen a remény ereje felett!