A Remény

Lia
Mintha villám csapott volna bele, aztán kicsit zavartan válaszolt.
-Andy-mondta. Szememet nagyra nyitottam, úgy néztem.
-Tényleg? Te vagy?-suttogtam.-Azt mondták idehívják aki kimentett...te?-kérdeztem meglepődve.
-Igen...és ha jól sejtem akkor te Lia vagy, az egyik vezére az ellenállásnak.
-Honnan?-kérdeztem. Sejtelmem sem volt, honnan tud információkat rólam.
-Tudod én hallom a remény gondolatait.
-Szóval igaz.
-Mi igaz?
-Mindig terjengett egy sztori odaát, hogy te olvasol a gondolatokban.
-Majdnem. Csak a remény gondolataiban...azokban a gondolatokban, amikben él a remény-válaszolt kedvesen. Pont olyan volt mint amilyennek elképzeltem...viszont sosem gondoltam volna hogy találkozhatok vele. Nem nagyon értettem mit jelent, hogy csak abban a gondolatban, ami reménykedik, de iszonyatosan fájt a fejem, így nem is tudtam volna elgondolkodni rajta. Láthatta rajtam, ezért hátrasimította a fejem és azt mondta pihenjek inkább. Miután elment gyorsan elaludtam.

Andy
Milliónyi kérdésem lett volna hozzá, már régóta szeretnék vele beszélni, hisz olyan érdekes...valamiért különleges. Amíg ő aludt elővettem a könyvet és dobogó szívvel nekiálltam olvasni. Talán 2 óráig olvastam, teljesen megrendültem. Levolt írva minden ami megtörtént...és a vége felé ami megfog történni. Lara azt is leírta, hogy a robbanáskor 2 világ keletkezik, és ez által a Félelem átveszi a hatalmat. Le volt írva, hogy ő elveszti a robbanáskor a látó képességét és a kősivatag végén fog lakni. Levolt írva, hogy én leszek a 2. világ vezére és, hogy az első világban az ellenállók hadakoznak majd. a több ezer oldalas könyv lapjaira csak meredtem. Valószínüleg le van írva, hogy mi lesz a küzdelem vége... gyorsan hátralapoztam, de közben megpillantottam egy rajzot. Egy rajzot egy lányról, aki nagyon hasonlított Liára. Megálltam és olvasni kezdtem.
"A Rivera...
Sokha fokda amka a msak nen kélt. - Sok ideje amikor a nap nem kelt.
Volt er dana tu vaga, szu latsa a msak- Volt egy lány aki vágyott rá, hogy lássa a napot.
Ergi msak orva musle vaga, szu fedulla és fereplun a cillagak kozte. - Egyik nap olyan erősen vágyott rá, hogy felgyulladt és felrepült a csillagok közé.
És a dana ettu a msak.- És a lányból lett a nap.
Mar riveraet bonte, usz latsa fog.- Mert reménykedett benne, hogy látni fogja
Ilton a msak amka a Rivera repla ilton.-Eljön a nap amikor a remény újra eljön.
És matmort et a vilgan. - És változtatni fog a világon."
Ezt nem értem...mit keres ott Lia képe? Egy lány, akiben él majd a legnagyobb remény. Rivera... ez Lia vezeték neve...
-Baszd meg- suttogtam. Liát azért hallom hangosabban, mert ő a Rivera... a remény. Letettem a könyvet és kisétáltam a szobámból. Megkellett emésztenem a dolgot.
Liának 2 napot kellett még bent töltenie a gyógyítósátrunkban, majd Lexa elengedte azzal a feltétellel, hogy egész nap fekszik az ágyában...nem mintha tudna mást csinálni. Kiemeltem az ágyából és a lábára állítottam. Kicsit felszisszent, de lassan sétált.

Lia
Rohadtul fájt a lábam, de nem szóltam, mert már így is annyi mindent tettek értem. Lassan próbáltam sétálni, ami egy ideig ment is, de végül összecsuklottak lábaim, mire Andy felkapott én meg vörös arccal engedtem, hogy vigyen.
-Miért nem szóltál, hogy ennyire fáj a lábad? -kérdezte, már a föld alatt.
-Túlélem- nyögtem. Rám nézett, majd megcsóválta a fejét. Egy óriási föld alatti alagútban haladtunk, amiről azt mondták, hogy itt laknak a 2. világ lakosai. 5 percig sétáltunk, mire egy zsákutcába érkeztünk, ahol 6 ajtó volt.
-Itt lakunk mi... a BVB. Te mellettem fogsz lakni... szeretnék veled sokszor beszélni, hisz te vagy a Remény.
-Nem értem... mindenki ezzel jön. Milyen remény? Miről van szó?-kérdeztem idegesen. Összeráncolta a homlokát, majd bevitt a szobába és lerakott az ágyra.
-Nem tudod?
-Mit?
-Hogy mi az, hogy a Remény?
-Nem... mármint a szó jelentését értem, csak nem tudom miért mondja nekem ezt mindenki.
-Akkor elmondom- szólt, majd leült az ágyamra. Elmesélt egy hosszú történetet,mesélt egy könyvről, egy lányról, a Reményről, és hogy ki vagyok. Miután felfogtam a dolgokat idegesen bámultam Andyre.
-Én nem vagyok különleges.
-De az vagy-mosolygott. Látta rajtam, hogy nekem még sok ez a dolog...hisz minden olyan hirtelen történt. Így azt mondta gondolkodjak ezen és utána magamra hagyott. Hátradőltem és egész este ezen járt az agyam, majd a végén elaludtam a fáradtságtól.

3 nap után...

Lia
Csak ültem és vártam. Hogy mire azt magam sem tudtam...Talán a halálra. Elfogtak és még nem öltek meg. Még. Előtte tönkre tesznek. Talán megölik előttem azokat akiket szeretek...de hát azt már megtették. Dave. Vége mindennek, innen nincs kiút. De ha van...Andy. Ő segíthet, csak Ő. Órákon keresztül ültem a falhoz láncolva és vártam a nagy semmit. Hirtelen egy motoszkálás ütötte meg a fülem. Jobbra pislantottam, mire egy kis egéren akadt meg a szemem. Ételt keresett. Ő is ugyanolyan egyedül volt, mint én. Váratlanul kicsapódott az ajtó és belépett rajta 2 öltönyös. Kezeimet kiszedték a láncból, majd elhurcoltak magukkal.
-Hova visznek?-kérdeztem halkan.
-Jobb ha nem tudod-felelte az egyik nevetve. ezek után inkább nem szóltam, csak próbáltam kitalálni, hogy vajon merre fognak vinni.
-Andy, kérlek-suttogtam. Egyikőjük rám nézett és pofán vágott.
-Komolyan? még mindig nem fogtad fel? Még mindig reménykedsz, hogy eljön? Nem. A legszigorúbban őrzött fogoly vagy, nem fog kiszabadítani! Nincs kiút innen.
Eddig nem néztem semelyikőjükre, de most kissé felemeltem fejem, minek hatására a hajam elcsúszott a szemem elől és belenéztem a szemébe. nem szóltam csak égető pillantással figyeltem. Egy ideig viszonozta, majd felhúzta szemöldökét és előre fordult. Eljön- gondoltam magamban. Gondolataimba merülve az úton többször összecsuklott a lábam, ami már alapból nem volt túl jó állapotban a sok megerőltetés miatt. Mindenem sajgott, de meg sem mukkantam. Mikor elérkeztünk a helyre megállt a csoport és kinyílt előttünk az ajtó. Egy újabb terem...és egy koponyára festett arcú alak.
-Meghoztuk.
-Köszönöm, mehettek-szólt mosolyogva, mint akinek jó a kedve. amint kimentek a többiek ez a mosoly vicsorba váltott át.-Jó estét Remény-köszöntött. Remény. Sosem hívtak így. Nem válaszoltam.
-Nem tudtad, hogy illik visszaköszönni? -suttogta nyájasan, majd valamivel egy akkorát vágott a hátamra, hogy térdre estem.
-Jó estét...
-Ó, milyen udvariatlan vagyok...be sem mutatkoztam. Én Koponya vagyok, legalább is ezen szólítanak itt.
-Kreatív-suttogtam magam elé.
-Mit mondtál?- közeledett felém vészjóslóan.
-Semmit-válaszoltam kicsit hangosabban.
-Sejtettem- mondta, majd még egy csapást éreztem, mire felsikoltottam.
-Mit akar tőlem?-sziszegtem.
-Óó...Csak megtudni pár számomra igen értékes információt.
-Mivel kapcsolatban?- persze sejtettem a választ.
-Az ellenállással kapcsolatban.
-Nem segíthetek.
-Nem-e?-kérdezte boldogan majd egy újabb ütéssel cifrázta meg fájdalmamat.
-NEM-ordítottam majd felálltam. Előttem állt, szikrákat szóró szemmel meredt rám. Éreztem, hogy a csomó amit a kezeimre kötöttek meglazul, de nem tudtam szét szedni még, csak feszegettem. Koponya közelebb lépett hozzám, még a leheletét is éreztem. Végig simította az arcomat, majd egy puszit nyomott rá, majd kezével végig simította a vállam.
-Szép bőröd van- mondta, de nem válaszoltam. Valami készült.- Kár lenne...-mondta, és előhúzott egy kést.- Ha kicsit megcsonkítaná valaki- fejezte be a mondatot, majd várt egy percet, de mivel nem voltam hajlandó köpni, ezért vágott egy sebet a vállamtól a hajlatomig. Felüvöltöttem fájdalmamban, de nem beszéltem. Szememből patakzottak a könnyfolyók és a sebből pedig a vörös vér.
-Na beszélsz végre?- váltott át hirtelen a nyájas hangneméből élesbe, meglátszott mennyire türelmetlen.
-Nem-mondtam lehajtott fejjel, mire megérintette az állam.
-NEM?-ordított rám, majd egy óriási pofon találta el az arcomat. Az orromból is megeredt a vér.
-ÁLLJ!-ordított valaki. A Félelem.-Ne öldd meg.
-Nem beszél...
-Fog majd beszélni.
-Mások már beszéltek volna...
-De ő a Remény. És nincs annál nagyobb diadal, mint legyőzni a Reményt. Beszélni fog. Most vigyétek.
Elvittek. Vissza. egész idő alatt a mondottakon járt az eszem. Mit jelent ez az egész? szóval több ez mint amit eddig gondoltam? Lekötöztek és ott hagytak. Párszor még kihívtak és megaláztak, megvertek...de ott voltam. Napokig.

Andy
Éjjel Liát hallottam...mintha bántották volna...remélem csak álom volt. Reggel felugrottam még korábban az ágyamból és felkészültem a bejelentésre: támadunk. Bejelentésem után elkezdődött a készülődés, mindenki előkaparta a ruháit, amit a támadáskor hordunk. Az orvosok is előkészültek...több gyógyszert készítettek, több kötözőanyagot és felkészültek a bentről kihozott sebesültek szállítására is. 3 nap. ennyi idő kellett az elkészüléshez, addig minden egyes nap bőszen figyeltem, hogy miket gondolnak az emberek, mik a fejlemények. Amikor elérkezett a nap, már felkészülten indultunk neki. Elől az 5-ös. avagy mi, a BVB, utánunk a sereg. Én izgultam...láthatom Őt. Vajon mi lehet most vele? Ilyen gondolatokkal futottunk neki a támadásnak.
-Szóval még egyszer. Ti nekiálltok kiszabadítani mindenkit én megkeresem a könyvet és Liát.
-Igen Andy, ezt már 20x megbeszéltük- mosolygott CC. Ő sosem izgul, viszont pontosan tudja, hogy én mennyire. Visszamosolyogtam. A kapu elé érve egy óriási kiáltással elindult a sereg, én legelöl, többiek utánam. száguldottam a termek között, mindenütt Őt keresve és a könyvet. oldalamon egy kis táska lifeget, arcomat fekete csíkok díszítették. Eltökélten jártam folyosókat ,sorban engedtem ki az embereket, de Liát nem hallottam.  amikor megpillantottam 1 óriási páncélajtót. Felfeszítettem az egyik ajtaját, majd bementem egy poros raktárba, ahol egy kisebb szekrény állt lelakatolva. Elővettem egy hullámcsatott, majd 5 percnyi feszegetés után kinyitottam a lakatot. a szekrény ajtó kinyílt én meg kivettem a könyvet belőle. Beraktam a táskámba, majd tovább siettem. Benyitottam a mellette lévő cellába, ahol egy vérző, ájult lánnyal találtam szemben magam.
-Jesszusom-suttogtam. Kevés ilyen meggyötört ember van itt, és Lia hol van? Nincs több időm. Berohantam, a hullámcsattal leszereltem a kezéről a bilincset.

Lia
Valaki bejött, nem láttam ki. Minden homályos volt. Fáztam, mindenem fájt. Közelebb lépett, majd megérintette az arcom. Mikor látta, hogy nem vagyok magamnál neki állt leszedni a láncokat. Pár perc alatt el is végezte a műveletet, majd ismét hozzám fordult.
-Kelj fel-mondta szelíden, de kissé sürgetve. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Egyre rosszabbul láttam, végül minden elsötétült.

Andy
Nem gondolhattam komolyan, hogy azt mondom neki álljon fel. elemeltem és a karjaimban indultam vele kifele. Meg fog halni, gondoltam, ilyen sebekkel szinte nem is lehet megbirkózni. Pedig milyen fiatal és milyen szép az arca, gondoltam. Száguldva rohantam kifele, kezemben a félholt lánnyal, aki már a halálán volt. Az ajtóhoz érve belekellett húznom, mert épp záródott be. Oldalamat már szétcsapta a táska, de rohantam a többiek után akik szintén mentettek. Amikor utolértem őket már a táborban voltunk.
-Lexa-üvöltöttem főorvosunk után. Hátha megtudja menteni a lányt. Odasétált hozzám.
-Mit akarsz?-kérdezte sürgetve. Elé emeltem a lányt.-Andy...más betegek is vannak és neki igen kevés az esélye...
-Nem érdekel, próbáld meg-mondtam neki szinte könyörögve...túl fiatal a halálhoz. Sóhajtva átvette a lányt majd sietve beindult. Órákat vártam, mire hírt kaptam a lány felől. Lexa egyenes hozzám jött bejelenteni, hogy a lány túlélte és már ébredezik. Nagy szemekkel bámultam rá, majd megöleltem.
-Köszönöm-nevettem, mire kijelentette, hogy még 2 személy vár nagyobb műtétre, én meg vigyorogva mentem a sátorhoz, ahol feküdt a megmentettem. Szinte mindene bevolt kötve, csak a feje nem. sustorgás ütötte meg a fülem, pedig most kizártam a gondolatokat. A lány rám nézett, majd ennyi mondott.
-Ki vagy te?- hangja villámként hasított belém. Ő az...Lia.

Elfogva.

Lia
Talán több órás volt az út...csak annyit éreztem, hogy a lábam zsibbadt, a kezem fájt és szédültem.
-Kifelé -mordult a sofőrszék irányából valaki. Engem megmarkolt egy kéz és kirántott a kocsiból, mire a földre zuhantam. A lábamon óriási seb képződött ennek hatására. Felállítottak és többen is felkarolva vittek. Semmit nem láttam, csak mentem amerre húztak. Talán 20 percet sétáltunk valami növényekkel körül vett területen, mert minden egyes tüske belém akadt. Hirtelen megtorpant a társaság és egy csipogó hangot hallottam, majd valami elkezdett mozogni, valami gép.
-Befelé -mordult ugyanaz a hang aki, a vezető ülésben ült a kocsiban. Belöktek egy épületbe ami nyomasztó csöndben süppedt. Minél beljebb mentünk annál halhatóbbá vált számomra valami. Hangok. Olyan lények hangjai akik nem érzik magukat jól. Mintha kínoznák őket. Aztán váratlanul meghallottam Őt.
-ÁÁÁÁH- ordította Dave. Ezt hallva megvadultam és rángatózni kezdtem.
-DAVE- ordítottam. Válasz nem jött csak további üvöltözések sorai, közben próbáltak elvinni engem.- MEGMENEKÜLSZ DAVE, MINDKETTEN KISZABADULUNK... DAVEE!
Próbáltam neki valami reményt adni, és magamnak is.
-Lia? LIA? LIAA!- hallottam Őt.-MENEKÜLJ!
-MEGSZABADULUNK MINDKETTEN- üvöltöttem könnyek közt, de húztak tovább
-SZERETLEK- hallottam utoljára hangját, majd egy éles tárgy csapódott valahova és egy hatalmas nyögés kiséretében meghalt valaki.
-DAVE?? DAVE! UGYE NEM? NEEEEEM- üvöltöttem sírva, csak úgy. Valaki úgy pofán vágott, hogy állni is elfelejtettem.
-Kussolsz már végre hülye liba?!- hallottam a felbőszült morgós hangot. Még 2 ilyet kaptam, majd mentünk tovább. Sírtam és mélyen dühöt is éreztem. Megfizetnek érte! Már egy ideje sétáltunk, mikor egy óriási súlyos ajtó nyikorgása ütötte meg a fülem. Betoltak egy helységbe ahol már csak 3 öltönyös maradt velem.
-Ez meg ki? - kérdezte egy mély hang, ami mintha mindenütt ott lett volna.
-A vezérük, vagyis az egyik.
-Hmm- halkan hümmögött, majd hirtelen éreztem őt a bal fülemnél.-Félsz kicsilány? -kérdezte nyájasan. -Jól elintéztétek...Ki kérte, hogy ilyeneket tegyetek vele? Itt is elég rosszban lesz része- utolsó sorai , már az öltönyösöknek szóltak.
-Ellenkezett és ki akarta szabadítani a másik vezért-mondta monológ hangon az egyik.
-Igen? Még a teljes kilátástalanságban is reményt látott arra, hogy kiszabadítsa?-kérdezte élesen.
-Valahogy úgy.
-Igen kicsilány? Nem tudtad hova igyekszel?
-De...
-Tessék?
-Tudtam.
-Hmm..-ismét válasz nélkül méregetett.-Mi a neved?
-Lia...
-Teljes?
-Rosalia Rivera.
-Rivera? Ez érdekes.
-Miért is? -kérdeztem dacosan.
-Csak, mert a régi föld nyelvén a Rivera azt jelentette Remény.
-Nagy úr...-szólalt meg az egyik öltönyös. - Akkor most őt is öljük meg?
Egy puffanás és egy fájdalmas kiáltás ütötte meg a fülem.
-Nem hallottad? Süket vagy?... Még csak az kéne. Nem. Vele más terveim vannak. Vigyétek abba a tömlőcbe, amelyik a könyv mellett van.
-Értettem Nagy úr- felelte félve egy másik, majd kirángatott engem. Ismét gyalogoltunk akár 10 percet is mire elérkeztünk arra a helyre amit kijelöltek nekem. Már fáradt voltam.
-Elérkeztünk- nevetett az egyik. Kinyílt egy ajtó belöktek rajta majd levették a kendőt. Egy cellában voltunk, ami kissé megijesztett. Penészes, pókhálós, repedezett fal és két bilincs lógott ki a falból.
-Ülj le drágám-szólt egy másik maró gúnnyal a hangjában. Nem tettem mire lelöktek és felállni nem engedtek. Megfogták a kezem és hozzá láncolták az egyik falhoz, majd másikat a másikhoz. Aztán itthagytak...egyedül. "Andy" gondoltam "segíts"

Andy
Egy újabb nap. Felkeltem az ágyamból, amit egy matrac helyettesített. 6 óra. Kiléptem a szobámból és lementem a többiekhez mondani egy beszédet, hogy lelkesítsem őket. Nem vagyunk túl sokan, csak pár ezres sereggel rendelkezünk, de ők szívvel és lélekkel benne vannak a dologban. Vannak gyerekek is, akik inkább csak segíteni próbálnak... és vannak az orvosaink akik a harcban vagy a készülődések során megsérült embereket segítik meg. Délelőtt a beszéd után kimentem segíteni a többieknek, délben ebéd után végig néztem a sebesültjeink számát, gyógyulásaiknak arányát, majd délután végre elvonultam a templomunkba. Leültem középre és belemélyedtem a gondolatokba.
"Drágám ne félj", "Kérlek ne tedd ezt, tudod, hogy nem juthatsz át a kapun" , "Hiába...csak Ő segíthet", "Este végre gyűlés van..."
Mindenféle gondolatot hallottam. A remény gondolatait. Amit a szív szült, amire vágynak, ami a világosság számukra, ami még elvezetheti őket a jóra. Van egy lány akinek mindegyiküknél hangosabb a reménye és minden egyes nap hallom az erős hangját, ahogy a segítségünket kéri, ahogy bízik abban, hogy sikerül segíteniük nekünk, ő az ellenállás egyetlen női vezére, Lia. Gondolataiból sok információt tudtam meg, ami előnyünkre vált. Nagyon érdekesnek tartom őt és ha egyszer találkozom vele, akkor bizonyára fel fogom ismerni. Most viszont nem hallottam.
"Én itt vagyok.", "Igen" Igen ez Dave...és Lia. A két vezér, Tom nincs ott úgy hallom. Annyit hallottam már Liát, hogy szinte mindent tudok az ellenállókról. Minden nap éjfélig itt ülök és hallgatom Őt.
"NEEE" egy üvöltés...Lia üvölt. Mi történt?
"Meghalt" KI?
"szerettem..."
"DAVE...neeeem" Az nem lehet. Szóval elfogták?
 "Őt semmi és senki nem pótolja. De már csak miatta is le kell győznünk. Hogy legyen értelme a halálának." Megölték. Az egyik vezért. Szegény Lia, szerette őt. Ennyit elég tudnom... most mást is megkell hallgatnom. Szívemben borzalmas érzés telepedett le Dave halála nyomán, de muszáj volt mást is meghallgatni, hátha megtudok még valamit.
"Mr. Clark is hozzájuk tartozik...láttam rajta a jelet ezt elmondom nekik a gyűlésen majd" szóval Mr. Clark...
"Andy kérlek segíts rajtunk, meg fognak ölni" ez bentről jön... a várból.
" Csak a gyerekemet ne kérem!! " Ez is... bárcsak segíthetnék...
*órákkal később*
"Csak ő segíthet érted már? Csatlakozz hozzánk és minden jobb lesz!" Beavattak valakit. Új tagban reménykedem benne.
" MENEKÜLJETEK. VIGYÁZZATOK EGYMÁSRA" Lia hangja hirtelen csapódott be a fejembe.
"Még elmenekülhetnek" Mi történt?
"Vége a gyűlésnek...új hely kell" LEBUKTAK?
"Mi? Zoli? Jenna? NEM" Mi történt velük?
"Nem halhattak meg..." Újabb halottak...
"Tom" szóval ott van.
"Andy kérlek segíts, te vagy számomra a remény" Lia... Lia! Mi történt vele?
"Hova megyünk?" Elfogták?? Mi van vele??
Csönd ...semmi... csak a háttérben a többi gondolat.
"DAVEEE" ÉÉÉL??
"MEGMENEKÜLSZ DAVE, MINDKETTEN KISZABADULUNK... DAVEE!" Mi történik ott?
 "MENEKÜLJ!" ez Dave!
"MEGSZABADULUNK MINDKETTEN" ki akarja szabadítani. Ez volt a célja? Ezért ment oda? Vagy elfogták?
"Szeretlek" ez DAVE!
"NEEEEE... nem lőhették le" Most tényleg megölték??? De csak most...most.
"Megfizetnek" ne csinálj semmit Lia!
"Itt van a Félelem" úristen ... elé vitték...megölik.
"megakarom ölni......." ne csinálj semmit!!!!!
"Mi a nevem? Rosalia Rivera... átkozott Rivera család" Rivera...de hát ez reményt jelent.
"Remény... persze, az én családom neve pont a remény?" Tehát elmondták neki.
"Nem öl meg?" NEM ÖLIK MEG? kissé megnyugodtam...
" Mi ez a hely???" Hova vitték?
"Nem...nem fogok odaülni ..áh" HOVA??
"Hülye láncok... mozdulni sem tudok" Szóval egy cellába vitték...
"Milyen könyvről beszéltek?" KÖNYV?
"Mi lehet benne? Ha oda tudnék menni a szomszédba elhoznám...van időm olvasni" Rejtegetnek egy könyvet... talán a jóskönyv amit Lara hagyott még a régi hazára. Náluk lenne? Úgy tudtam elpusztult.
"Andy" Lia...
"Segíts....." ennyi, kész, csönd van. Vagy elaludt vagy meghalt. Remélem az első. Segítenem kell. Újabb akciót tervezünk (kisebb szabadításokat szoktunk végezni) de most nagyobbat csinálunk. Fel kell készülnünk rá. 3 nap maximum... reméljük túl éli.
Mennyi az idő? 1 óra... mennem kell vissza...holnap nehéz napunk lesz....

Az ellenállók

*Lia*
Este 8. Anyámékat nem érdekelte, hogy miért nem láttak egész nap. Vacsorát nem kaptam, még csak meg se kérdezték kérek-e. Mondjuk nem is tudtam volna enni. Este 8. Indulnom kell. Ma este is gyűlés van az Ellenállók relytekhelyén. Persze nem az ajtòn sietek ki sose... az ablakra kiléptem, majd kicsùsztattam a lábaimat a párkányra. Lenéztem, kerestem a következőt, a szertár kis rácsos ablakának a párkányát. Miután megleltem leguggoltam és leeresztettem a lábaim. Már csak a kezemmel kapaszkodtam es hirtelen elengedtem, majd egy tökéletes érkezés kiséretében ùjra megkapaszkodtam, de màr a másik párkànyba. A rácsos ablak előttem volt én pedig az  egyik kezemmel könnyedén kiemeltem. Még 13 évesen csináltam kivehetősre, hogy elmehessek a gyűlésre. 3 teljes éve használom. Beugrodtam, majd visszahelyeztem a rácsot. Kimentem a folyosóra és 2 emeletet lelifteztem. Kinyitottam az ajtót és elindultam a raktár felé kb. 10 perc az ùt odafele azon az ösvényen amit 2 éve fedeztem fel. Egy sötét eldugott kis ösvény amin csak én haladok meg pár állatka. Megláttam a rozsda ette ajtòt, egy sűrű növényzettel benőtt epület ajtaját. Benyitottam ahol egy nagy társaság tárult a szemem elé.
-Lia..szia- üdvözölt Tom. Mosolygott. Nem tudja. Nem bírtam megszólalni, de ránézni is alig.
-Történt valami?-kérdezte meglepődve. Nem válaszoltam elindultam a bemondòhoz. Nem tudom mindenkinek külön elmondani. Akkor elmondom egyszer, mindenkinek. Felálltam az emelvényre amit még Dave-vel építettünk, szememből kicsordult egy csepp. Mindenki rám nézett. A haverok most léptek be borùs arccal, ők is felpillantottak ràm.
-Szeretnék valamit bejelenteni. 3-as vezérségünk Tommal velem és ...Dave-vel...megszűnt.Ezennel bejelenthetem, hogy ketten maradtunk, mert Dave...Dave-t elvitték -miutàn elmondtam nem bírtam tovább és sírtam. Térdre zuhantam,mire Tom odafutott hozzám.
-Lia -mondta megrökönyödve. Àtölelt.
-Szerettem-bőgtem neki. Még sosem bőgtem senki előtt.-Megígérte, hogy velem lesz.
-Sajnálom-mondta elhalkulva. A többiek sírtak, nem tudták mit tegyenek, sokan csak bàmultak. Hangokat hallottunk, mire felnéztem .
-Eljöttek-suttogtam. A mikrofonnak hála mindenki hallotta. Mindenki futni kezdett, menekültek
-Liát mentsétek!-üvöltött valaki.
-Majd menti magát, menjetek.
-Mindenki meneküljön- üvöltöttem.- Vigyàzzatok egymásra.
-Gyere-szólt Tom. Megpróbàlt kirángatni. Nehezen ,de a végére sikerült. Rohantunk kifele, de néhányunkat már elkaptak...a földon 2 hulla feküdt. Melléjük szaladtam. Egy pár volt ...Zoli és a barátnője Jenna.
-Nem-suttogtam mellèjük guggolva.-Zoli,nem- már majdnem sírtam. Jenna valószínűleg odarohant párjàhoz miután lelőtték és vele is végeztek. Valaki megérintette a vállam.
-Tom...-suttogtam, nem bírtam ránézni. A vállamat már nagyon szorította a személy. Felnéztem...nem Tom volt. Egy fekete öltönyös. Próbáltam menekülni, de nem tudtam. Felrángatott, de alig hagytam hogy elvigyen. Bedobott egy kocsiba, majd elindultunk. A szememet bekötözték, a kezemet meg hátrakötözték.
-Andy kérlek segíts- suttogtam.-Te vagy számomra a remény.
Az egyik fickó hirtelen elkapott.
-Mit mondtál?-kérdezte vészjóslón
-Semmit-válaszoltam.
-úgy legyen továbbra is-felelte majd lekevert egyet...

Megölik őket.

*Először is szeretném elmondani, hogy 2 személynek a szeméből fogjátok látni a történetet: Andy és Lia szeméből*
Lia
- Kelljél már fel - kiáltotta be anyám. A kedves kis anyucikám.
- Jól van már - emeltem fel fejem a párnáról. Egy újabb nap. Újabb keserves nap.
- Felkeltél? - üvöltötte ismét.
- Igen, anya, hagyjál már.
- Ne feleselj velem.
Nem válaszoltam. Már nem érdekel.
Anyám sosem szeretett úgy mint a testvéreimet, mert más vagyok. Ők mind vakok...mármint látnak, csak nem látják a valóságot. Azt hiszik még mindig ugyanabban a világban élünk. Nem fogadták el a tényt, hogy félre vezetik őket. Felkeltem és fáradtan a szekrényemhez vánszorogtam. Ruháimat magamra kapva lesiettem, hogy elfogyasszam a reggelit.
- Elkészültél végre? Csodás, tiszteletre méltó, hogy egyszer nem fogunk miattad elkésni.
- Sose késtél miattam, mivel nem is veled járok suliba - szűrtem a fogaim közt.
- De régen...sokat késtem - dadogott vörösödve, majd hirtelen egy nem törődöm mozdulattal felemelte magasra az orrát. - Készülj el! - utasított, terelve az előző témát. Egy megvető "pft" hangot adtam ki és visszafordultam az utolsó falatokhoz, mire apám felmordult.
- Hogy viselkedhetsz így? Szégyenkezünk!
- Mégis ki előtt? - vontam fel a szemöldököm.
- Mindenki előtt - mondta ráncolt homlokkal. Színpadiasan körülnéztem, majd egy sóhaj kíséretében apám arcába vágtam a sértést.
- Úgy látom sok ember létezik a világon.
- Ezt most abbahagyod! - rivallt rám szinte azonnal. - Készülj inkább a beszéd helyett!


Tartalmas beszélgetéseink után bevetettem magamat a szobámba, hogy táskámat magamra vetve elinduljak az iskolába. Remek kedvemet azt hittem semmi sem tetőzheti.
- Cső -szóltam vissza szüleimnek hanyag szólejtéssel, mikor kiléptem a kapun. Válaszra nem méltattak, mint sohase, csak folytatták tovább vak tetteiket.
Amióta csak próbálkozom a beavatásukkal nem figyelnek rám - de, hogy valamennyire látszon bennük , hogy mégiscsak a szüleim - nem dobtak fel a rendőrségnek (még). Amennyiszer belekezdtem mondandómba - hogy felfogják, be kell állnunk az ellenállásba - azonnal lehurrognak, vagy csak szimplán nem figyelnek oda rám és a szobámba küldenek, azzal az indokkal, hogy mégis hogyan képzelem én ezt tizenévesen,s nekünk a rendszer mellett kell állnunk. Nem fogadják be, amit mondani akarok, ami egyébként teljesen világos. Ők nem tudják felfogni, hogy a robbanás után -, ami elpusztította a teljes világ nagy részét - 2 kisebb világ keletkezett amit a "vezérünk" vára választ ketté. A "vezér"-t a  lázadók tagjai csak Félelemnek nevezik,s a várát, aminek két oldalán a végtelenbe húzódó falak éktelenkednek azt a kapunak a két világ között. Ez mind persze egy földön található, de az egyik világban élőkkel elhitették, hogy csak ők maradtak és ha meg akarnak menekülni a biztos halál elől, akkor itt kell maradniuk. Ám közben a Félelem elakar mindenkit pusztítani és meghagyni azokat, akik a talpát is fényesre nyalják. Uralni akarja a földet, az embereket. Mi, az ellenállás (ugye nem gondoltátok komolyan, hogy azért mert az anyámék nem, attól én sem vagyok benne..?) ezt megértettük és segíteni akarunk a másik világban rekedteknek, akik sereget szerveznek a Félelem ellen. Őket nem tudja megtámadni, mert sokan vannak és olyan helyek vannak ott, amikről az ember álmodni se merne, ezért túl veszélyes nekik, de sorban öli az 1. világban élőket....főleg azokat, akik ellene vannak. Az ellenállók, próbálnak csatlakozni a 2. világban élő társaikhoz, de a fal elválaszt minket,s bár nagyon ritka - hallottunk olyanokról, akiknek sikerült. A második világban élők az itteni lázadók példaképei, főleg az a bizonyos ötös...a BVB - a vezérek. A legfőbb vezér Andrew Biersack, ő a Próféta, és olyasmi pletykák terjengnek róla, hogy tudja olvasni az emberek gondolatait. Amikor ezt megtudtam, próbáltam neki üzenni fejben...azóta is próbálok, hátha.
Ashley Purdy, a haditervek mestere - az ő találmánya hogy a kapuban ragadt embereket megmentsék és ő végezte el először - egy igazi hős. Rengeteg megnyert küzdelmet köszönhetünk neki.
Christian Coma, a fegyverzseni. Kifejlesztett egy különleges képességet, amivel magába tudja gyűjteni a föld erejét, majd visszaadni neki, ezzel földrengést indukálva. A sereg összes fegyverét ő stabilizálta és próbálta ki először. Egy igazi zseni, de tényleg!
Jinxx, az igazi védelem. Amikor a két világ ketté vált, ő volt az aki össze gyűjtötte a második világban élőket - ő miatta élték túl. Ő adta az utasításokat, ő tervezte a föld alatti járataikat, segített az embereken. Egy csoda - ezrek köszönhetik neki azt amijük van. Ő foglalkozik leginkább a népük ügyével, ő intézi feléjük a bíráskodást, ő tudja kinek mi jár.
Jake Pitts, a Nagybetűs Gyógyító. Nemcsak manapság, de már a robbanáskor megsérülteket is ő kezelte egy másik gyógyítóval együtt, még Jinxx kérésére. Sajnos a másik gyógyítóról nem tudunk sokat, csak annyit, hogy ők vezetik az ottani gyógyítósátrat.
Szóval elérkeztem a suliba a gondolkodásom alatt. Belépve néhány bámészkodó alakkal találtam magam szemben. Minden megszokott régi, ismert. Mindenki ugyanaz, mindenkiről mindent tudni.
- Lia! -szólt valaki, de én azonnal felismertem a mély hangot. Hátrafordultam és Dave-t láttam állni előttem. Egy puszit nyomott az arcomra, majd megölelt.
- Szia, Dave - suttogtam mellkasába.
- Történt valami? - kérdezte aggódva és kicsit hátrébb tolt.
- Ugyanaz - válaszoltam vállvonogatva és lehajtottam a fejem. Megérintette az arcom, megemelte és megcsókolt.
- Én itt vagyok - újabb csók.
- Itt.
- És itt is leszek - újabb csók.
- Igen.
- Bármi történik, érted? - újabb...
- Igen.
- Akkor minden rendben? - ...
- Kicsit félek- vallottam be, s ekkorra már abbahagyta (pedig nem volt rossz szokás).
- Ironikus - sóhajtott.
- Miért?
- Mert a Félelem ellen küzdünk - mosolyodott el lágyan. Visszamosolyogtam. Elmentünk órára, mely talán a legkisebb lelki megrázkódtatás az életemben. Próbáltuk túlélni, én főleg rajzoltam (na ná, hogy terveket, mi mást?). Biosz óra után kimentünk a suli elé, kézen fogtuk egymást és megcsókolt. Megint. Ő a lelki támaszom, nélküle egyedül lennék és elveszett. Fekete "sörénye" olyan csibészesen lógott homlokába, barna szemei csak úgy játszottak a boldogságtól, még úgy is hogy tudta milyen boldogtalan a világ amiben élnünk kell - tökéletes volt és erőt adott nekem. Teljesen elvoltunk merülve egymásban, a furcsa páros, az iskola két legfurcsább embere (Vannak még ellenálló tagok a suliban, de ők próbálják leplezni, és mi...nem annyira) Pár lázadó lépett ki a suliba, s mikor észrevettek bennünket mosolyogva intettek. Csak mi voltunk ott. Mintha lassítva láttam volna. Egy autó hirtelen megállt a suli előtt és pár fekete ruhás ember lépett ki belőle ütőkkel és fegyverekkel. Mi még nem láttuk meg, egy csók közepébe mosolyogtunk, amikor kettő megfogta Dave-t és egy pedig engem.
- NEEEE! - üvöltöttem. Próbáltam kiszabadulni a fekete ruhás kezéből. - DAVEEE! - hisztérikusan ordítottam Neki. Hozzám akart férkőzni, de egyre csak vitték el. A a többiek földbegyökerezett lábbal álltak, én pedig tehetetlenségemben elsírtam magam. Megharaptam az öltönyöst és odarohantam hozzá, de arrébb löktek, amit Dave egy jól bemért ütéssel jutalmazott a pasasnak. Az se hagyta magát, fogta a fekete ütőjét és betörte vele a koponyáját. Dave koponyáját. Egy hangos reccsenés, majd fenn akadt a szeme. Engem földre taszítottak, a gondolat már a fejemben cikázott és az a két szó öntudatlanul is a számra állt.
-Nem...NEEE! -üvöltöttem, de ő már nem szólt. Az öltönyös fickók bepakolták hátulra, majd beültek. Felálltam odarohantam a fekete kocsihoz és elkezdtem ütni a kocsit, de elhajtottak. Nem bírtam megállni, hátra estem, mellettem azonnal megjelent pár kéz. Én csak a földön való vért néztem és sírtam. Lábaimat karommal átfogtam és hagytam, hogy a meleg kezek végig simítsanak a hátamon. Megölik.Vagy már megölték. Sose látom többé. Liza mellettem sírt, Pete a fejét fogta, Barna őrjöngött, Zoli meg megpróbálta leállítani. Borzalmas nap volt. Életem egyik legrosszabb pillanatával.
-Vége...meghal-suttogtam. Egész nap a szobámba zárkóztam. Senkinek sem mondhattam el mi történt, mert akkor engem is megölnének...főleg a szüleim. A gyűlésen majd megbeszéljük, majd este. Egész nap sírtam. Egy kép volt a kezemben, amin ketten vagyunk. Azért halt meg, hogy másoknak jobb legyen, hisz segített az ellenállásnak, de bárcsak élne. Itt lenne velem. Megérintene...de már nem fog többé. Túl kéne lépnem, hogy tudjak segíteni, de szeretem...hogyan lépném túl? ezen még egy bosszú sem segítene. Akár elpusztítjuk a Félelmet,akár nem... Őt semmi és senki nem pótolja. De már csak miatta is le kell győznünk. Hogy legyen értelme a halálának.
-Szeretlek-suttogtam és megcsókoltam könnyeim sós, sűrű folyama közt a képet.