Megölik őket.

*Először is szeretném elmondani, hogy 2 személynek a szeméből fogjátok látni a történetet: Andy és Lia szeméből*
Lia
- Kelljél már fel - kiáltotta be anyám. A kedves kis anyucikám.
- Jól van már - emeltem fel fejem a párnáról. Egy újabb nap. Újabb keserves nap.
- Felkeltél? - üvöltötte ismét.
- Igen, anya, hagyjál már.
- Ne feleselj velem.
Nem válaszoltam. Már nem érdekel.
Anyám sosem szeretett úgy mint a testvéreimet, mert más vagyok. Ők mind vakok...mármint látnak, csak nem látják a valóságot. Azt hiszik még mindig ugyanabban a világban élünk. Nem fogadták el a tényt, hogy félre vezetik őket. Felkeltem és fáradtan a szekrényemhez vánszorogtam. Ruháimat magamra kapva lesiettem, hogy elfogyasszam a reggelit.
- Elkészültél végre? Csodás, tiszteletre méltó, hogy egyszer nem fogunk miattad elkésni.
- Sose késtél miattam, mivel nem is veled járok suliba - szűrtem a fogaim közt.
- De régen...sokat késtem - dadogott vörösödve, majd hirtelen egy nem törődöm mozdulattal felemelte magasra az orrát. - Készülj el! - utasított, terelve az előző témát. Egy megvető "pft" hangot adtam ki és visszafordultam az utolsó falatokhoz, mire apám felmordult.
- Hogy viselkedhetsz így? Szégyenkezünk!
- Mégis ki előtt? - vontam fel a szemöldököm.
- Mindenki előtt - mondta ráncolt homlokkal. Színpadiasan körülnéztem, majd egy sóhaj kíséretében apám arcába vágtam a sértést.
- Úgy látom sok ember létezik a világon.
- Ezt most abbahagyod! - rivallt rám szinte azonnal. - Készülj inkább a beszéd helyett!


Tartalmas beszélgetéseink után bevetettem magamat a szobámba, hogy táskámat magamra vetve elinduljak az iskolába. Remek kedvemet azt hittem semmi sem tetőzheti.
- Cső -szóltam vissza szüleimnek hanyag szólejtéssel, mikor kiléptem a kapun. Válaszra nem méltattak, mint sohase, csak folytatták tovább vak tetteiket.
Amióta csak próbálkozom a beavatásukkal nem figyelnek rám - de, hogy valamennyire látszon bennük , hogy mégiscsak a szüleim - nem dobtak fel a rendőrségnek (még). Amennyiszer belekezdtem mondandómba - hogy felfogják, be kell állnunk az ellenállásba - azonnal lehurrognak, vagy csak szimplán nem figyelnek oda rám és a szobámba küldenek, azzal az indokkal, hogy mégis hogyan képzelem én ezt tizenévesen,s nekünk a rendszer mellett kell állnunk. Nem fogadják be, amit mondani akarok, ami egyébként teljesen világos. Ők nem tudják felfogni, hogy a robbanás után -, ami elpusztította a teljes világ nagy részét - 2 kisebb világ keletkezett amit a "vezérünk" vára választ ketté. A "vezér"-t a  lázadók tagjai csak Félelemnek nevezik,s a várát, aminek két oldalán a végtelenbe húzódó falak éktelenkednek azt a kapunak a két világ között. Ez mind persze egy földön található, de az egyik világban élőkkel elhitették, hogy csak ők maradtak és ha meg akarnak menekülni a biztos halál elől, akkor itt kell maradniuk. Ám közben a Félelem elakar mindenkit pusztítani és meghagyni azokat, akik a talpát is fényesre nyalják. Uralni akarja a földet, az embereket. Mi, az ellenállás (ugye nem gondoltátok komolyan, hogy azért mert az anyámék nem, attól én sem vagyok benne..?) ezt megértettük és segíteni akarunk a másik világban rekedteknek, akik sereget szerveznek a Félelem ellen. Őket nem tudja megtámadni, mert sokan vannak és olyan helyek vannak ott, amikről az ember álmodni se merne, ezért túl veszélyes nekik, de sorban öli az 1. világban élőket....főleg azokat, akik ellene vannak. Az ellenállók, próbálnak csatlakozni a 2. világban élő társaikhoz, de a fal elválaszt minket,s bár nagyon ritka - hallottunk olyanokról, akiknek sikerült. A második világban élők az itteni lázadók példaképei, főleg az a bizonyos ötös...a BVB - a vezérek. A legfőbb vezér Andrew Biersack, ő a Próféta, és olyasmi pletykák terjengnek róla, hogy tudja olvasni az emberek gondolatait. Amikor ezt megtudtam, próbáltam neki üzenni fejben...azóta is próbálok, hátha.
Ashley Purdy, a haditervek mestere - az ő találmánya hogy a kapuban ragadt embereket megmentsék és ő végezte el először - egy igazi hős. Rengeteg megnyert küzdelmet köszönhetünk neki.
Christian Coma, a fegyverzseni. Kifejlesztett egy különleges képességet, amivel magába tudja gyűjteni a föld erejét, majd visszaadni neki, ezzel földrengést indukálva. A sereg összes fegyverét ő stabilizálta és próbálta ki először. Egy igazi zseni, de tényleg!
Jinxx, az igazi védelem. Amikor a két világ ketté vált, ő volt az aki össze gyűjtötte a második világban élőket - ő miatta élték túl. Ő adta az utasításokat, ő tervezte a föld alatti járataikat, segített az embereken. Egy csoda - ezrek köszönhetik neki azt amijük van. Ő foglalkozik leginkább a népük ügyével, ő intézi feléjük a bíráskodást, ő tudja kinek mi jár.
Jake Pitts, a Nagybetűs Gyógyító. Nemcsak manapság, de már a robbanáskor megsérülteket is ő kezelte egy másik gyógyítóval együtt, még Jinxx kérésére. Sajnos a másik gyógyítóról nem tudunk sokat, csak annyit, hogy ők vezetik az ottani gyógyítósátrat.
Szóval elérkeztem a suliba a gondolkodásom alatt. Belépve néhány bámészkodó alakkal találtam magam szemben. Minden megszokott régi, ismert. Mindenki ugyanaz, mindenkiről mindent tudni.
- Lia! -szólt valaki, de én azonnal felismertem a mély hangot. Hátrafordultam és Dave-t láttam állni előttem. Egy puszit nyomott az arcomra, majd megölelt.
- Szia, Dave - suttogtam mellkasába.
- Történt valami? - kérdezte aggódva és kicsit hátrébb tolt.
- Ugyanaz - válaszoltam vállvonogatva és lehajtottam a fejem. Megérintette az arcom, megemelte és megcsókolt.
- Én itt vagyok - újabb csók.
- Itt.
- És itt is leszek - újabb csók.
- Igen.
- Bármi történik, érted? - újabb...
- Igen.
- Akkor minden rendben? - ...
- Kicsit félek- vallottam be, s ekkorra már abbahagyta (pedig nem volt rossz szokás).
- Ironikus - sóhajtott.
- Miért?
- Mert a Félelem ellen küzdünk - mosolyodott el lágyan. Visszamosolyogtam. Elmentünk órára, mely talán a legkisebb lelki megrázkódtatás az életemben. Próbáltuk túlélni, én főleg rajzoltam (na ná, hogy terveket, mi mást?). Biosz óra után kimentünk a suli elé, kézen fogtuk egymást és megcsókolt. Megint. Ő a lelki támaszom, nélküle egyedül lennék és elveszett. Fekete "sörénye" olyan csibészesen lógott homlokába, barna szemei csak úgy játszottak a boldogságtól, még úgy is hogy tudta milyen boldogtalan a világ amiben élnünk kell - tökéletes volt és erőt adott nekem. Teljesen elvoltunk merülve egymásban, a furcsa páros, az iskola két legfurcsább embere (Vannak még ellenálló tagok a suliban, de ők próbálják leplezni, és mi...nem annyira) Pár lázadó lépett ki a suliba, s mikor észrevettek bennünket mosolyogva intettek. Csak mi voltunk ott. Mintha lassítva láttam volna. Egy autó hirtelen megállt a suli előtt és pár fekete ruhás ember lépett ki belőle ütőkkel és fegyverekkel. Mi még nem láttuk meg, egy csók közepébe mosolyogtunk, amikor kettő megfogta Dave-t és egy pedig engem.
- NEEEE! - üvöltöttem. Próbáltam kiszabadulni a fekete ruhás kezéből. - DAVEEE! - hisztérikusan ordítottam Neki. Hozzám akart férkőzni, de egyre csak vitték el. A a többiek földbegyökerezett lábbal álltak, én pedig tehetetlenségemben elsírtam magam. Megharaptam az öltönyöst és odarohantam hozzá, de arrébb löktek, amit Dave egy jól bemért ütéssel jutalmazott a pasasnak. Az se hagyta magát, fogta a fekete ütőjét és betörte vele a koponyáját. Dave koponyáját. Egy hangos reccsenés, majd fenn akadt a szeme. Engem földre taszítottak, a gondolat már a fejemben cikázott és az a két szó öntudatlanul is a számra állt.
-Nem...NEEE! -üvöltöttem, de ő már nem szólt. Az öltönyös fickók bepakolták hátulra, majd beültek. Felálltam odarohantam a fekete kocsihoz és elkezdtem ütni a kocsit, de elhajtottak. Nem bírtam megállni, hátra estem, mellettem azonnal megjelent pár kéz. Én csak a földön való vért néztem és sírtam. Lábaimat karommal átfogtam és hagytam, hogy a meleg kezek végig simítsanak a hátamon. Megölik.Vagy már megölték. Sose látom többé. Liza mellettem sírt, Pete a fejét fogta, Barna őrjöngött, Zoli meg megpróbálta leállítani. Borzalmas nap volt. Életem egyik legrosszabb pillanatával.
-Vége...meghal-suttogtam. Egész nap a szobámba zárkóztam. Senkinek sem mondhattam el mi történt, mert akkor engem is megölnének...főleg a szüleim. A gyűlésen majd megbeszéljük, majd este. Egész nap sírtam. Egy kép volt a kezemben, amin ketten vagyunk. Azért halt meg, hogy másoknak jobb legyen, hisz segített az ellenállásnak, de bárcsak élne. Itt lenne velem. Megérintene...de már nem fog többé. Túl kéne lépnem, hogy tudjak segíteni, de szeretem...hogyan lépném túl? ezen még egy bosszú sem segítene. Akár elpusztítjuk a Félelmet,akár nem... Őt semmi és senki nem pótolja. De már csak miatta is le kell győznünk. Hogy legyen értelme a halálának.
-Szeretlek-suttogtam és megcsókoltam könnyeim sós, sűrű folyama közt a képet.