A remény hal meg utoljára...

Andy
Valamiért korábban felkeltem, mint szoktam, s mivel Lia még mindig rajtam csüngött, ezért nem mozdultam el, csak figyeltem tökéletes vonásait, ahogy álmában elmosolyodik néha-néha. Miután úgy gondoltam muszáj felkelnünk, lágyan megsimítottam a haját és egy csókot leheltem a szájára. Furcsa dolog volt számomra az amit tegnap éreztem vele, hisz én még sosem voltam szerelmes, nekem ez a dolog teljesen új volt, de borzasztóan élveztem minden egyes pillanatát, még ha ez a halálba is vezet minket. Még mindig hadakoztam magammal, de erre az éjjelre nem bírtam leállítani az érzéseimet teljesen.
-Kelj fel, Pici- suttogtam a fülébe, mire mocorogni kezdett, majd álmosan felnézett rám.
-Jó reggelt- mondta halkan, majd még jobban magához szorított, én is ezt tettem.-Nem akarok felkelni- mondta a továbbiakban, de az igazság, hogy én se szerettem volna.
-Feladatom van- mondtam, majd feljebb húztam. Álmos szemeivel megütközve bámult rám.
-Nekem is-mondta.
-Te még nem mész ki- sóhajtottam...tudtam, hogy nem fogja feladni.
-Dehogynem! Kimegyek és dolgozom- felelte és már ki is ugrott szorító karjaimból. Elvette a fésűmet és kissé kócos loboncán végig futtatta.
-Muszáj?-néztem rá, ő pedig bólintott. Megadóan léptem mögé és kezeimet a derekára helyeztem, miközben magunkat figyeltem a tükörben.-Tökéletes vagy- mormoltam, miközben belefúrtam az arcom a frissen kifésült hajába. Hátra fordult, elmosolyodott, majd kezeit nyakam köré fonta és egy égető csókban forrtak össze ajkaink. Percekig álltunk egymás karjaiban, majd eltoltam magamtól és figyeltem azt a csillogó szempárt ami az enyémeket figyelte.
-Mennünk kell- szóltam, aztán kézen fogva kivezettem a föld alól. Odakint elengedtük egymást, s csak egymás mellett, mosolyogva sétáltunk, amíg meg nem érkeztünk oda, ahol el kellett válnunk. Átöleltem, ő pedig örömmel fogadta, majd elsétált a sátorba, hogy emberek életét mentse meg...
*este*
Lia ugrándozva lépett ki a sátorból, én pedig elnevettem magam, miközben felém száguldott.
-6 ember- mondta büszkén, én pedig magamhoz húztam.
-Ügyes vagy- dícsértem meg, mire kihúzta magát és vigyorogva bámult engem életteli arcával. Lassan sétáltunk le föld alatti nyugvóhelyünkre, s amint a szobába léptünk ajkaink csókban forrtak össze...
Ez így ment még 2 napig. Minden reggel elváltunk, este pedig a szobámban végre egymásé lehettünk. Borzalmas érzéseim voltak, vívódtam legbelül, de amint őt megpillantottam ez elmúlt.. pár nap elteltével már sokkal jobban kötődtem hozzá, mint eddig. Tudtam, hogy nem szabad, sajnos éreztem, hogy baj lesz belőle, de ő mindig megnyugtatott, ahogy egyenletes szuszogásával aludt mellettem, ahogy dobogó szívét érezhettem a bőrömön, ahogy gondolatai cikáztak a fejemben.
*2 nap múlva reggel*
Ajtó nyitódás ütötte meg a fülem, én pedig nem azonnal reagáltam, elvoltam foglalva azzal, hogy Lia ismét a karjaimban alszik, a lehető legközelebbi ponton hozzám.
-Megzavartam valamit?-kérdezte egy hang, s már éreztem, ahogy vigyorog. Felpattantak a szemeim és Zeddel találtam magam szemben.
-Nem, egyáltalán nem- mondtam szúrósan, ő pedig csak vigyorgott.
-Azért jöttem, mert Liának már egy ideje bent kéne lennie segíteni, Lexa pedig hulla ideges.
-Már feljött a nap?-rémültem meg... elaludtunk.
-Régen... Én most megyek is- vigyorgott tovább a tizenéves fiú, majd kisétált.
-Lia, ébredezz- simogattam meg az alvó lány fejét. Az nyöszörögve feltápászkodott, aztán körülnézett.-Már segítenünk kéne- néztem rá, mire ő tágra nyílt szemekkel bámult rám.
-Téged nem szoktak ébreszteni?-kérdezte.
-De, a fejemben lévő gondolatok- nevettem el magam.- Ma nem jött össze, sipirc hajat fésülni.
Pár perccel később már már szaladt a gyógyítósátor felé, én pedig a templomba mentem, mert már nem igazán tudtam volna semmit sem segíteni.

Lia
Beszaladtam a sátorba, ahol Lexa mérgesen várt rám és azonnal neki kellett állnom a munkának. Délután Zed bejött hozzám a sátorba ahol dolgoztam.  Éppen akkor végeztem, de ezt ő is tudta, azért pont ekkor jött.
-Lia, holnap nekünk kell menni kiszabadítani embereket- jelentette be.- De senkinek nem mondhatod el, még Biersack-nek sem- mondta.- Tudod a múltkori óta titkosították az ilyen támadásokat. Csak Ashley tudja és azok, akiket elküld.
-Még ő sem tudhatja? Hát...jó- feleltem zavartan.
-Akkor minden rendben?-mosolygott rám.
-Igen, persze- mosolyogtam vissza, majd együtt távoztunk, amíg nem találkoztunk Andyvel.
-Akkor holnap-nézett rám Zed és elsétált. Én Andyre néztem aki szúrós szemmel figyelte a port rugdosó srácot.
-Nem szívelem ezt a gyereket- mondta halkan majd elterelt a föld alá. A szobájába lépve fáradtan telepedtem le a matracra, miközben halkan mormogtam.-Na mi van, elfáradtál?-nevetett, majd mellém ült és simogatni kezdte a vállam.
-Csak olyan furcsa érzésem van- mondtam, mire közelebb hajolt és belecsókolt a nyakamba.
-Miért?-suttogta a fülembe, én pedig bizseregve ültem fel.
-Nem tudom-mondtam, majd hagytam hogy az ölébe ültessen.
-Most minden rendben- szólt halkan és ajkait az enyémnek nyomta.
-Igen, igazad van- suttogtam elalélva. Elmosolyodott, magához ölelt.
-Nem eshet semmi bajod, nem hagyom- mondta, csak úgy magának, én pedig furcsa érzéseimmel telve szorítottam magamhoz. Kicsit később beléptem a fürdőszobába és érdeklődve figyeltem, ahogy Andy is jön utánam. A tükröt figyeltem és benne magamat és az ajtóban álló vezért. Eszembe jutott, hogy milyen nehezen tud megcsókolni, hogy ez számára milyen nagy vívódást jelent, hogy milyen nagy fájdalmat érezhet és nagyon elszomorodtam. Nem akartam, hogy miattam kelljen ilyen kínokat átélnie, de ez patt-helyzet... mindenhogy szenvedne, s vele együtt én is. Kigördült egy könnycsepp, ő pedig nagy szemekkel lépett mellém, és hátulról átkarolt.
-Semmi baj-suttogta, pedig ő is tudta, hogy mégiscsak van baj. Megfordultam és úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó, kiakartam használni az életem minden egyes percét amit vele tölthetek.-Ne is gondolj ilyenekre- döbbent meg, miközben a könnytől csillogó szemeimet nézte. Sírva akasztottam nyakába karjaim, miközben ő ajkaival bolondította az enyémeket. Lassan kezei mozgolódni kezdtem a testemen, én pedig hagytam, hogy lassan leemelje rólam a pólót. Végig futtatta a kezeit rajtam és tágra nyílt szemekkel húzta le a nadrágot is. Én az ő felsőrészét vettem le és a fekete nadrágját, majd könnyes szemekkel keresték ajkaim az övét.
-Gyönyörű vagy-mondta mosolyogva, amint az utolsó ruhadarabtól is megfosztott. Elindította a zuhanyt és maga után behúzott, a falnak döntött. Újra csókban találkoztunk, miközben a ránk zúduló víztől mindkettőnk haja nagy tincsekben lógott a vállunkra. Vizes bőrünk egymásnak ért felszabadítva egy borzasztó érzést, amitől a mennyekben éreztük magunkat. Kezei végig futottak rajtam, égető érzést hagyva maga után, tele voltam vággyal, s közben a szememből még mindig folytak a cseppek.Aztán megéreztem, hogy bennem van és lassan mozog, ezzel az őrületbe kergetve engem. Halk nyögések hagyták el mindkettőnk száját, majd újra egymásra tapadtak ajkaink. Kezeimet, amit eddig a hátán pihentettem, most görcsösebben tartottam és ezzel közelebb húztam magamhoz. Ő nedves ajkaival végig csókolta a nyakamat, majd egyszerre kerültünk mindketten a gyönyörbe. Zihálva hullottam karjaiba, ő pedig megemelte a kezemet és belecsókolt a tenyerembe.
-Ne sírj- suttogta, miközben letörölte azt a könnycseppet ami most készült kitörni.
-Szeretlek- csókoltam meg újra, amit viszonozott.
-Én is szeretlek téged- felelte, majd rám terítette a törülközőt.
Miután felöltöztünk a karjaiba emelt és lefektetett az ágyba, majd mellém feküdt úgy, hogy az arcát felém fordította, majd egy utolsó csók után neki bújtam a mellkasának és az álmok világába zuhantam
*Reggel*
Előbb ébredtem, mint szoktam, előbb mint Andy, így egy ideig csak figyeltem azt a nyugodt arckifejezést, amit álmában kapott az arca. Egy puszit nyomtam az orrára, mire mocorogni kezdett és felnyitotta kék szemeit.
-Szia- köszöntött mosolyogva. Egy nevetést eresztettem meg, mire karjai azonnal közelebb húztak és nyelve utat tört magának.-Rólad álmodtam- nézett rám komolyan.
-Mit?-tudakoltam.
- Csak néztelek... valahonnan messziről... és nevettél- magyarázta homlok ráncolva.-Ahogy most is reggel- mosolyodott el én pedig megint elnevettem magam.
Ezen a napon is együtt érkeztünk meg kintre, ő elment kifele én pedig Zedért mentem.
-Akkor megyünk?- néztem rá, ő pedig bólintott. Felvettük a harci öltözéket, aztán elindultunk. Feltűnt, hogy különösen jó kedve van, rá is kérdeztem, de nem mondta el, hogy miért. Csak futottunk előre, amíg el nem értük a kaput. Ott körül néztem, de ő már nem volt velem, bennem pedig eluralkodott a félelem, tudtam, hogy baj lesz. Hirtelen megjelent egy pár őr, mintha már várták volna az érkezésem, én pedig a medálom után kutattam, de nem találtam sehol sem....

Andy
Elindultam a templom felé, de már a kapuban hallottam, hogy valaki utánam ordít.
-ANDY- üvöltötte Lexa, mire megfordultam. Vörös fejjel közeledett felém, én pedig felvontam a szemöldököm.
-Merre van Rivera?-kérdezte, mire elsápadtam.
-Én elküldtem, hogy menjen dolgozni- válaszoltam, mire megdöbbent.
-Akkor hol van? Zed sincs bent...
-Zed... Hol van Ashley?- sziszegtem, miközben éreztem, hogy szét vet az ideg. Ashley-t hamar megtaláltuk, de állította, hogy nem küldött el senkit se, hogy kiszabadítsanak a börtönből embereket.
-AKKOR HOL VAN?-üvöltöttem a képébe, tele voltam ideggel. Megnéztük a felszereléseket és 2 hiányzott, Ashley elképedve bámult rám.
-Zed volt a tégla- suttogta halkan, én pedig már szaladtam is, hogy megmentsem Liát.
"Nem lehet semmi baja, megígértem neki, hogy nem hagyom. Megölöm Zedet, ha a haja is meggörbül Liának!"
Száguldottam át az egész kősivatagon, miközben a szívemen egy óriási kő helyezkedett el. Borzalmasan éreztem magam, s a szemembe könnyek gyűltek, hisz a könyvben lévő rajzon a halotton hadifelszerelés volt. Egyszerűen nem akartam elhinni, és csak rohantam át a sivatagon mindenféle védőfelszerelés nélkül, csak egy medált szorongatva, amíg meg nem láttam pár homályos alakot. Gyorsabbra vettem a tempót és egyre jobban ki tudtam venni az alakokat. Messziről felismertem Lia hosszú, lobogó fekete haját, testalkatát, és az őröket, akik körülötte álltak. Beszorították, ő pedig ijedten állt közöttük.
-LIAAA- ordítottam a levegőbe, de nem volt elég közel, hogy meghallja. Mintha lelassult volna az idő, amikor az egyik őr neki támadt a védtelen lánynak, aki a földre zuhant. Jobban begyorsítottam, s közben Lia nevét ordibáltam. Az egyik őr felém nézett, majd intett a többinek, akik meghátráltak a földön fekvő lánytól. Lia nem tudott felkelni, s csak csöndben feküdt. Az őr, aki intett a többinek most a magasba emelte botját.
-LIAA, NE! LIAAA!-üvöltöttem, amikor rájöttem mire készül az őr. Úgy 20 méterre voltam tőlük, amikor az őr lecsapott és a bot élesebbik vége belefúródott Lia testébe. A lány egy óriási vérfagyasztó kiáltást hallatott, én pedig könnyekkel küzdve rohantam az őrök felé, s feltartottam a medálomat. Az őr kihúzta a lányból a véres botot majd egy szempillantás alatt eltűnt a társaival együtt. Lia mellé guggoltam és végig simítottam az arcán, amit por borított. Könnyek csíkozták az arcát és borzalmasan kínlódott, alig kapott levegőt.
-A-Andy- nyögdécselt, miközben szememből kiszöktek a könnyek. Ujjaink egymásba fonódtak és megszorítottuk a minket összetartó ujjakat.
-Tarts ki kérlek- mondtam rekedten.- Nagyon kérlek ne add fel, meggyógyítunk.
-Már...nincs...tö-több...időm-mondta zaklatottan, miközben egész testében remegett a fájdalomtól.
-Nem! Nem mész el! Szükségem van rád- zokogtam, miközben végig simítottam az arcát.
-Szeretlek- suttogta, miközben erőlködött. Lassan felé hajoltam és megcsókoltam, amit még a halálán is viszonozott.
-Én is szeretlek téged- mondtam halkan, a sírástól remegve. Éreztem, hogy az ujjak elernyednek, csukott szememen át érzékeltem, hogy az egykor életteli szemek most üvegesek, egy utolsó, hosszú sóhaj után, többé már nem remegett, nem fájt neki. Sírva borultam a testre, miközben ujjait még mindig az enyém között tartottam. "Nem halhatott meg, még...nem, az nem lehet" -gondoltam, majd felkaptam és a sírástól eltorzult arccal sétáltam vele vissza a hosszú úton. Eszembe jutott, hogy amikor kihoztam, már akkor is éreztem, hogy ő más. Eszembe jutott a gyöngyöző nevetése, ami ebben a pillanatban az egyik legszomorúbb dolog volt számomra, bevillant egy kép arról, ahogy sírt, ahogy letöröltem a könnycseppet. Izgatottsága mindig boldogságot hozott belém, de most már nem láthatom se sírni, se nevetni, most már nem érezhetem keze puha érintését a testemen, nem hallhatom szuszogását, nem tud megcsókolni az égetően hívogató ajkaival, nem tud rám nézni azokkal a gyönyörű szemekkel. Csak figyeltem a testét, miközben lassan végig sétáltam a hosszú úton. Szinte észre sem vettem, hogy a sátor már látóteren belül van, agyamat ellepték a vele átélt pillanatok. Borzalmasan fájt, csak sírni tudtam, torkom kapart, elmém elborult. Láttam, hogy kisebb tömeg várja az érkezésünket, hogy mindnyájan felém bámulnak. Fájdalmasan sokáig tartott amíg odaértem, de arcom mereven tartottam, csak a szememből folytak a könnyek. Ahogy elég közel értünk Lexa a szája elé emelte a kezét, az ötök lehajtották a fejüket, az orvosok pedig sírtak, ijedten bámultak felém. Nem érdekelt senki, Lexához léptem, aki óriási szemekkel bámulta Lia testét.
-Gyógyítsd meg, kérlek- szóltam rekedten, és térdeltem le előtte.-Bármit megteszek- szorítottam magamhoz Lia testét.
-Andy...én...nem tudom- sírta el magát Lexa, majd mellém guggolt és a vállamra tette a kezét.-Úgy sajnálom- szólt halkan, hallottam, ahogy a cseppek a földre hullanak. Számomra már nem volt jövő, úgy éreztem mintha én is meghaltam volna, hisz az életem értelme már soha többé nem lehet velem...