Naránál/1

Andy
Fájdalmas csend telepedett mindenkire, senki nem értette, hogy lehet, hogy meghalt a remény. A hír mindenkit lesújtott, senki nem tudott megszólalni, csak halk sikolyok hüppögések elmosódott hangja lepett be.
-Andy- szólt egy halk hang mellettem. Észre sem vettem, hogy az ötök körém gyűltek.-Vigyük...vigyük el innen...Őt- mondta Ashley akadozva. Nem mozdultam, csak erősen szorítottam a halott lányt. Lassan puha kezek próbálták kivenni a kezem közül, de aztán felhagyott vele és engem próbált felemelni. Egy idő után hagytam magam, engedtem, hogy felállítson a személy, de a lány még mindig a kezemben csüngött. Előre toltak, vezettek, nem érdekelt hova megyünk, csak arra gondoltam, hogy nem vehetik el tőlem. Beértünk egy föld alatti szobába, ahol egy ágy volt, ami használaton kívül volt. Leraktam rá Liát, de egy pillanatra sem engedtem el még meleg testét. Ashley mellém telepedett és átkarolt, de nem reagáltam, agyam elborult, nem tudtam normálisan gondolkodni. Napokig ültem a szobámban, alig ettem, ittam, csak ültem és figyeltem a hideg, élettelen testet, ami nemrég még olyan boldogan mosolygott felém, aki megindította a szívem és akinek adtam a szívem. Nem bírtam ott hagyni, nem bírtam aludni, csak csöndben figyeltem őt a gyertyák pislákoló fényében, miközben nem érzékeltem a körülöttem történő dolgokat.
-Andy- hallottam Lexa hangját az ajtóból. Nem szólaltam meg, egyszer sem szóltam...azóta.-Ki kéne jönnöd végre- mondta rekedtesen, majd éreztem, ahogy mellém guggol és kezét a vállamra helyezi.
-Nem- suttogtam magam elé, szemembe újra könnyek gyűltek. Végig simított a vállamon, csak figyelt engem.
-Sajnálom- mondta őszintén, mire rá néztem.
-Van fogalmad róla milyen érzés elveszíteni azt a személyt aki mindennél többet jelentett neked?-kérdeztem, ő pedig lehunyta a szemét.
-Van, Andy, van- mondta meglepetésemre.-Nekem a férjem és az egész családom meghalt a nagy robbanásban.
-Tessék?- néztem rá döbbenten.
-Tudom mit érzel- nyitotta ki a könnyektől nedves szemét majd átölelt. Percekig nem engedtük el egymást, majd felállt és zavartan kisomfordált, én pedig egedül maradtam. Még sosem láttam őt ennyire zaklatottnak, még sosem tanúsított ennyi szeretetet senki felé. Vissza fordultam a lány felé és hirtelen eszembe jutott valami. Felpattantam és szaladtam a templomba a könyvért. Döbbent emberek szemei követtek végig és vissza, mert nem hagytam sokáig egyedül..Őt. Lexa is furcsán nézett rám, de miután meglátta mit cipelek azonnal vissza sietett munkájához. Vissza ültem Lia teste mellé és lassan megszorítottam hideg kezét.
-Nem lesz semmi baj...- szóltam neki akadozva, pedig saját magamat akartam nyugtatgatni. Felnyitottam a könyvet és elolvastam azt a részt, ami Naráról szólt, aki még a régi világban jós volt, de a nagy robbanás alkalmával elvesztette ezt a képességét. Ő a kősivatagon túl lakik- írja a könyv. Percekig haboztam, majd felálltam, megérintettem a lány kezét és egy csókot nyomtam rá,majd átrohantam a szobámba és elrejtettem a könyvet, felkaptam egy palackot, és elindultam kifele. Kint újra szembe találkoztam az érdeklődő, együtt érző tekintetekkel, de én csak Ashley-vel törődtem.
-El kell mennem- szóltam neki, komolysággal fürkésztem tekintetét.
-Hova?-kérdezte meglepődve.
-Narához.
-Miért?
-Csak ő segíthet.
-De azt, mondtad, hogy elvesztette az erejé...
-Tudom, de nincs más, aki segíthetne- mondtam, mire ő bólintott egyet, én pedig elindultam.
2 napig tartott az út, közben elfogyott az innivalóm és borzalmasan elfáradtam, mert nem áltam meg, maximum pár órára. Amikor megérkeztem Nara már az ajtóban állt és amint meglátott elkerekedett a szeme és a segítségemre sietett.
-Andy? Te vagy az?- kérdezte miközben töltött nekem egy pohár vizet, amit azonnal felhajtottam.
-Én.
-Rég láttalak- sóhajtott, majd intett, hogy üljek le az asztalához, amíg ő töltött még inni nekem. Miután ezt is felhajtottam megfigyeltem közelebbről, teljesen ugyanúgy nézett ki, amióta utoljára láttam, karkötői, nyakláncai pontosan ugyanott lógtak ahol az előző években, semmit sem változott. Mosolyogva figyelt engem, én pedig megszólaltam.
-Segítened kell Nara- bukott ki belőlem, ő pedig továbbra is csak mosolygott.
-Sejtettem, hogy nem ok nélkül jössz felém, de tudnod kell, hogy az ellenséged nagyon erős.
-Tudom- hajtottam le a fejem.- De meg kell tennem mindent, mert ha nem teszem akkor mindenkinek rosszabb lesz.
-Megakarod menteni az embereket, ugyanolyan vagy, mint régen... ha nem tehetsz meg mindent akkor inkább el sem kezdett-nevetett fel.
-Tudod mi történt?-néztem rá kérdőn.
-Nem, csak következtetni tudok, mert bár nem látok a jövőbe, de attól még téged ismerlek... a húgom gyermeke vagy- mondta szelíden.
-Mit tegyek?
-Először is mesélj el mindent és akkor talán tudok segíteni- mosolygott lágyan, majd neki kezdtem a mondandómnak. Figyelmesen végig hallgatott, közben bólogatott, nem szólt közbe, szeme csillogott, de egyszer sem szólalt meg, csak arcán láttam az érzelmeit. Néha megfeszült, de viszonylag könnyen végig bírta hallgatni a dolgokat, sőt amikor elakadtam, még bíztatóan végig simította a karom. Rég láttam őt, régen éreztem már érintését, pedig ő mindig mellettem állt és mindig segített nekem, ahogyan csak tudott. Miután elmondtam neki egy ideig hallgatott, felállt, csinált egy teát és visszaült. Gondolkodott, hallottam magamban, ahogy gondolatai egymás után dübörögnek a fejében, majd rám nézett, nagy csillogó, szürke szemeivel és beleivott a teába. Engem nézett egy ideig majd végre megszólalt...