Akik vissza tudnak és akiket vissza lehet hozni

Lia
-Menjünk fel- ajánlotta pár percnyi egymás karjaiban üldögélés után. Szeme még csukva volt, ajkai még mindig centikre voltak az enyémtől, még mindig kereste őket, lélegzete még mindig elért fülemig, homloka még mindig enyémnek volt döntve.
-Menjünk- válaszoltam és puszit nyomtam az alsó ajkára. Gyengéden megfogott és alaposan ügyelve arra, hogy fájdalmaim ne legyenek, lassan megemelt és karjaiban cipelt. Olyan volt mint egy mozifilm, mindent lassítva láttam. Ahogy kinyitotta az ajtót, és lassan vitt egyre feljebb, ki a levegőre, csak az arcát tudtam figyelni, amely boldogságot, mégis nyomorúságot tükrözött az elmúlt napokból származott kínok miatt. A háttér csak úgy suhant, nem figyeltem rá, bár meglepődött arcok tömkelege mosódott össze. A fény csak úgy sugárzott kint, nem láttam ennél vakítóbbnak a napot még sosem. Alig láttam, nem voltam hozzá szokva, de olyan élettelinek tűnt még a sivatag is , akár egy forrás, melyből csodálatos víz csobog le, a sziklák tetejéről, s benne lassan meg-meg csillan a nap sugara, mely vidáman süti nem csak a vizet, de a növényzetet is, s így életet adva az egész világnak. Mindent másképp láttam, mint azelőtt, átértékelődött minden amit eddig megéltem.

Andy
Amint sétáltam vele ki a felszínre, éreztem, hogy elönti a testemet az izgalom, a boldogság még nagyobb fokokra emelkedik. Kinn munkálatok folytak, lassú monoton, boldogtalanná vált élet jelei vetítődött elém, melyet talán én okoztam. Apránként mindenki felém nézett, s páran tátott szájjal, egyesek kisebb sikongatásokkal vették tudomásul, hogy Lia feltámadt. Erőtlen voltam, de vigyorogtam minden emberre aki csak felénk jött. Új életre kapott minden, érzelmek tükröződtek az arcokon. Aztán megpillantottam Ashley-t aki a nagy zsivajra jött ki a raktárból. Azonnal felénk vetődött tekintete és a meglepettség ezer árnyalata mutatkozott meg rajta, mikor Lia rá mosolygott. Futni kezdett, egyenesen arra amerre álltam, kezemben az életem értelmével.
-Te jó ég- mondta, majd megérintette a Remény arcát.-Hogyan?- nézett rám.
-Reménnyel...magam sem tudom...
-Ezek szerint Marcust is visszalehet hozni- csillant fel Ashley szeme. Liára néztem akinek az arca szomorúságot tükrözött.
-Nem biztos- felelte halkan.-Az attól függ, hogy a lelke hogyan döntött... Amikor kiléptem a testemből egy hatalmas fehér, barokk kastély szerű helyre kerültem...egy váróterembe... mert sokan várakoztak valamire, gondolkoztak a helyes döntésen. Egy nő odajött hozzám és azt mondta választhatok a két ajtó közül , amelyek a szobából kifelé vezetnek. Az egyik az örök halába vezet, ahol találkozhatsz azokkal, akik sokat jelentettek neked valaha, a másik a lélek vándorlásra ítélt sorsa, avagy aki oda megy az visszatér a földre és úgy mondd szellemként él, úgy, hogy csak azok látják akik szintén társai ebben a földi "életben". És csak azt lehet visszahozni, aki még nem választott, vagy pedig a földi életet választja. Sok mindent elmagyarázott nekem még az a nő... a sorsomról. Sokáig beszélgettünk, pedig nem is igazán tudom ki volt ő.
-Ez bizarr- nézett rám Ashley.- De mindenképp meg kell próbálnotok... Andy most, hogy te is tudsz embereket feltámasztani...
-Nem...Lia?
-Ez nem egyedi képesség Andy- mosolygott rám a lány.- Akiben erős a remény az megteheti.
-És a Rivera...vagyis Te ...-nem fejeztem be a mondatot, mert pontosan értette mire gondolok. Ám a tömeg egyre nagyobb lett, egyre kíváncsiabbak és mind körül álltak bennünket.
-Majd később- mondta.- Lábra állnék.
-Még ne... nem volt tökéletes a gyógyítás.
-Nem baj, kérlek!- szólt, mire megadóan sóhajtottam egyet és gyengéden a lábaira állítottam. Tudtam, hogy fáj neki, de nem mutatta. Lába épphogy nem csuklottak össze, de tartotta magát. Mindenki csöndben figyelte, ahogy ő végig néz a tömegen, pedig nemrég még halott volt. Hirtelen szitkozódás hallatszott és Lexa átfúrta magát a tömegen.
-Hogy enne meg titeket a fene, menjetek vissza dolgozni...sok beteg vár...-elkezdte, de ő sem fejezte be. Megállt, szinte elájult, úgy bámulta az élő "halottat" mellettem.- Rivera?! Andy...?
-El fogom magyarázni -nevettem Lexára aki egy perc döbbenet után felocsúdott és Liához rohant. Megérintette a lány kezeit, az arcát, megmérte a pulzusát, a homlokához érintette a kezét, majd még egy perc kiadós csönd után végre megszólalt.
-Remek! Neked egy kiadós evésre van szükséged, sok ivásra, mozgás terápiára, pár kenőcsre, napi 1 injekcióra, sok sok alvásra és egy olyan személyre aki a nap 24 órájában veled van és ügyel rád- mondta teljesen komolyan, bár hangjában mosolyt véltem felfedezni. Az utolsó szavakat felém intézte, majd konkrétan nekem szólt.- Neked pedig alvásra van szükséged, meg Rá- mutatott Liára, majd tényleg elmosolyodott.- Örülök.
-Köszönöm- biccentettem felé, ő pedig visszafordult a sátrába és közben szólt a többieknek is, hogy menjenek dolgozni. Az ötök mindegyike meglátogatott minket (levittem Liát a szobámba, bár elkészült a szobája, kétlem hogy mostantól elengedném magamtól bármikor is), napok óta először éreztem megint jól magam, áldásnak minősült a sok kín után, melyek minden életkedvet kiszívtak a testemből. Úgy éreztem, hogy már nem jöhet semmi baj, a világ rendeződött, minden rendben lesz. Többé nem akartam a múltra gondolni, hajszolt a vágy a bosszúra, a boldogság, amit frissen visszatért szerelmem nyújtott nekem, a nyugodtság, amit a táborban, a seregünkben kialakult újdonsült remény és harmónia váltott ki és ezek az érzelmek mindegyike diadalmasan új emberré tettek, aki egy felnőtt vezér, aki már képes legyőzni a rosszat, aki képes lesz visszahozni a régmúlt boldogságot, összekötni a világokat. Eldöntöttem, hogy itt az idő a végső csatára. Már nem halogathatjuk sokáig a történet végét. Megtörténik az aminek meg kell történnie és nem hagyom, hogy a Félelem győzedelmeskedjen a remény ereje felett!

Szeretlek

*bocsi a hónapos késésekért xD itt egy zene hozzá, ha valakit érdekel Kiss the rain*
Andy

-Ő a remény volna?
-Igen- válaszoltam értetlenül.
-A remény mindenkiben él, a nap szórja a reményt minden emberbe.
-Igen, de...
-Ő ott van benned, és mindenkiben akivel körül vagy véve.
-Igen, de ez mégis hogy hozza őt vissza?
-Attól, hogy kapott egy elnevezést nem volt több, mint bármelyikőtök- mosolygott lágyan.- Csak remélj Andy! Most pedig menj, várnak téged- mondta halkan és lágyan kilökdösött az ajtón, ahonnan gyalog indultam haza. Nem értettem semmit. Sírtam, mert életemben először nem értettem hogyan tehetném szebbé a nappalokat, éjszakákat. Nem tudtam hogyan hozhatom vissza azt akit legjobban szeretek. Dübörgött a fejem, csak sétáltam a sivatagon keresztül és Lián járt az eszem. Az első pillanat, hogy kinyitotta a szemét, már éreztem, hogy különleges ember. Első nevetése, és már szebb lett az egész életem. Első csókja és a szomorúsággal vegyített szerelme, amely forró nyomot hagyott a lelkemben és soha nem fog kihűlni. Mind olyan szép emlék. Szép, mert vele voltam, de egyben szomorú, mert most már nem lehetek vele.
Elvesztettem, hisz nem figyeltem rá kellően.
"Ha itt lenne,akkor biztos azt mondaná, hogy nem én tehetek róla, én tökéletesen vigyáztam rá, ő nem hallgatott rám"- mosolyodtam el, miközben gondolataimban végig futottak együtt töltött napjaink lágyan szálló emlékei.

Amint megérkeztem láttam, ahogy mindenki boldogan indul el felém, néhányan a nyakamba ugrottak, én pedig erősen magamhoz szorítottam minden ismerős alakot. Még Lexa is kijött, megölelt, szemében könny csillogott. Ashley boldogtalan képpel jött hozzám és kezét nyújtotta, de én őt is megöleltem. Aztán csak úgy mindenkit otthagyva lementem Liához. Élettelen teste még mindig ott feküdt kihűlve, csinos lepelbe öltöztetve, nem úgy ahogy itt hagytam. Odaléptem hozzá, végig simítottam fehér arcán, észrevettem, hogy ismét hullnak a könnyeim.
-Hiányzol -suttogtam a rezzenéstelenül fekvő lánynak. Megérintettem jéghideg kezét, szájamhoz emeltem és ajkaimmal puha csókot nyomtam kézfejére. Még mindig sima és lágy volt a tenyere, pedig nagyon sok munkát végzett. Leültem a mellé állított székre és gondolkodtam, miközben csodálatos vonásait figyeltem, melyeket kisebb-nagyobb sebek leptek el.
Fejemben visszhangoztak Nara szavai "Attól, hogy kapott egy elnevezést, nem volt több, mint bármelyikőtök. Csak remélj Andy!"
Miért nem tudta elmondani mit tegyek? Miért nem adott választ a kérdésemre? Miért nem értem ezeket a sorokat?

Kapott egy elnevezést. Rivera. Nem volt több. Remény. Reméljek.

Órákig ülhettem ott, amikor végre beugrott valami. Mindenkiben ott a remény, még bennem is. Lia a reménnyel gyógyított. "Csak remélj Andy!" De hiszen világosan megmondta mit tegyek.
Nekem kell megmentenem. Felnéztem a testre és próbáltam remélni, hogy meggyógyítom, hogy velem lehet. Aztán megérintettem a kezét, de semmi nem történt. Még egyszer próbálkoztam, majd még egyszer, de semmi sem történt. Mérges lettem, dühös az egész világra. Felrúgtam a széket és a tenyerembe temettem az arcom. Nem bírtam tovább odalent, egy utolsó pillantással elköszöntem Lia testétől, majd felmentem, elindultam arra, amerre az utolsó ki nem pusztult helyet találtuk még a robbanás után a 2. világban. Ez volt a kedvenc helyem, mindig megnyugtatott. Lassan sétáltam a fák között, hallgattam a szél suhogását, próbáltam lenyugodni.
Csak ő járt az eszemben, háttért zajnak hatott az emberek reménye, de nem tudtam figyelni rá. Leültem egy fa ágára. Figyeltem a lassan lehulló leveleket, elméláztam az apró csodákon amit természetnek nevezünk.
-Miért történik ez velem?- suttogtam magam elé, lehunytam a szemem, éreztem, hogy a külvilág kezd megszökni. Végül már nem éreztem semmit.
Furcsa álmot éltem át. Ugyanebben a kertben voltam, de tavaszi időszakban, viszont most senki sem volt itt, csak egy alak gyöngyöző nevetése hallatszott halkan. Tudtam ki az mégsem akartam elhinni. Olyan valóságos volt, hogy szinte elhittem. Végig sétáltam a fák között keresve a csilingelő kacagás gazdáját. Néha-néha megpillantottam, de mindig eltűnt. Majd megállapodott a szemem annál a fánál, ahova az imént hajtottam le a fejem, viszont most az is rózsaszín virágokkal volt tele. Azon a helyen ahova feküdtem ott ült Ő. Lassan mellé léptem, ő rám mosolygott. Haja vállára omlott, ruhája illet a virágokhoz, csodálatosan nézett ki benne .Fején egy ottani virágokból készült gyönyörű koszorú ékeskedett, arca sebtelenül, pimaszul fordult felém, boldogsággal töltött el.
-Lia?-kérdeztem, hisz magam se akartam elhinni, hogy itt van. Mellé ültem, megfogtam kezét, miközben arcának apró vonásait figyeltem.-Nem értem.
-Csak hinned kell- mosolygott rám, többet nem szólt.
-Én próbálok- motyogtam, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét.-Szeretlek- mondtam neki, de nem válaszolt. Oldalra néztem és már nem volt ott. Pedig épphogy visszakaptam egy pillanatra...
Amikor felébredtem egy rózsaszín virág volt a kezemben. Megütközve bámultam a gyönyörű virágot, hisz most minden vörösben pompázott. Tenyerembe zártam, majd visszaindultam Liához, már tudtam mit kell tegyek. Szinte berontottam hozzá, azonnal mellé léptem, majd gyengéden a kezébe helyeztem a virágot, közrefogtam a saját kezemmel. Lehunytam a szemem magam elé képzeltem a mosolyát, a boldogságát, azt amit még átélhetünk. Elképzeltem azt a sok csókot amit kapni fog tőlem, elképzeltem az öleléseket, amiket érezni fog, a szeretet amit sugározni fog belőlem, ami eléri majd a szívet. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy szeret, tudtam, hogy mindörökre velem lesz. Hirtelen megszorította a kezem. A szemem felpattant, s már csak azt láttam, hogy ő kinyitja a szemét. Lassan, nehézkésen rám fókuszál és elmosolyodik. A szívem hatalmasat dobbant örömében. Felsegítettem, ő végig az arcomat figyelte, majd megérintette a kezével.
-Tudtam, hogy sikerülni fog- suttogta a számba, majd végre újra egymásé lehettünk. Ajkaink puhán értek össze, szívem repdesett, a világ újra életre kelt vele együtt. Új tavasz keletkezett bennem, minden megújult, ahogy ujjai végigsimítottak hátamon. Amikor egy pár másodpercre elszakadtunk egymástól belenéztem csodálatos szemeibe, nem győztem betelni velük.
-Hogy vagy?- kérdeztem tőle mosolyogva, mire feljebb emelte az anyagot ami betakarta és meglátszódott a sebhely amelyet a bot hagyott.
-Fáj, de túlélem- motyogta, majd ismét rám nézett. Végig simítottam a seben, kicsit elkomorodtam.
-Annyira sajnálom Lia...én nem vigyáztam rád eléggé... mindent megteszek hogy meggyógyulj, csak...-folytattam volna, de kezével letapasztotta a számat.
-Nem te tehetsz róla, de mindent megtettél, amit csak tudtál, tökéletesen vigyáztál rám, csak én voltam bolond és azt hittem mindenre képes vagyok, eszedbe ne jusson magadat hibáztatni- mosolygott. Elnevettem magam, mire kérdőn nézett rám.
-Én úgy tudtam, hogy ezt mondanád- vigyorogtam, aztán újra megcsókoltam.

Hamarosan!!!!

Sziasztok! Ne ijedjetek meg (bár mondjuk kit izgat xD) ...nem hagytam abba az írást, gyártom a fejezeteket a füzetecskémbe a töri, irodalom, nyelvtan, angol...stb. órákon :D sőt néha annyira unatkozom hogy illusztrálom is, szóval nemsokára legépelem :D itt egy kis "ízelítő" alkotásaimból :D

EGY MÁSIK BLOG.

Tudom, hogy van 70ezer blogom xD
VISZONT.
Ezt nem olyan rég kezdtem: Live in a Horror
És sokkal kevesebben olvassák, mert eddig nem reklámoztam xD
eddig csak 100-an látták, úgyhogy gondoltam kirakom ide, hogy aki szereti akár egy kicsit is azt amit írok, annak az lehet, hogy ez is tetszik :)
Szóval ha van időtök akkor légyszi olvassátok agyam elbaszott szüleményeitXDD
Köszönöm <3

Naránál/1

Andy
Fájdalmas csend telepedett mindenkire, senki nem értette, hogy lehet, hogy meghalt a remény. A hír mindenkit lesújtott, senki nem tudott megszólalni, csak halk sikolyok hüppögések elmosódott hangja lepett be.
-Andy- szólt egy halk hang mellettem. Észre sem vettem, hogy az ötök körém gyűltek.-Vigyük...vigyük el innen...Őt- mondta Ashley akadozva. Nem mozdultam, csak erősen szorítottam a halott lányt. Lassan puha kezek próbálták kivenni a kezem közül, de aztán felhagyott vele és engem próbált felemelni. Egy idő után hagytam magam, engedtem, hogy felállítson a személy, de a lány még mindig a kezemben csüngött. Előre toltak, vezettek, nem érdekelt hova megyünk, csak arra gondoltam, hogy nem vehetik el tőlem. Beértünk egy föld alatti szobába, ahol egy ágy volt, ami használaton kívül volt. Leraktam rá Liát, de egy pillanatra sem engedtem el még meleg testét. Ashley mellém telepedett és átkarolt, de nem reagáltam, agyam elborult, nem tudtam normálisan gondolkodni. Napokig ültem a szobámban, alig ettem, ittam, csak ültem és figyeltem a hideg, élettelen testet, ami nemrég még olyan boldogan mosolygott felém, aki megindította a szívem és akinek adtam a szívem. Nem bírtam ott hagyni, nem bírtam aludni, csak csöndben figyeltem őt a gyertyák pislákoló fényében, miközben nem érzékeltem a körülöttem történő dolgokat.
-Andy- hallottam Lexa hangját az ajtóból. Nem szólaltam meg, egyszer sem szóltam...azóta.-Ki kéne jönnöd végre- mondta rekedtesen, majd éreztem, ahogy mellém guggol és kezét a vállamra helyezi.
-Nem- suttogtam magam elé, szemembe újra könnyek gyűltek. Végig simított a vállamon, csak figyelt engem.
-Sajnálom- mondta őszintén, mire rá néztem.
-Van fogalmad róla milyen érzés elveszíteni azt a személyt aki mindennél többet jelentett neked?-kérdeztem, ő pedig lehunyta a szemét.
-Van, Andy, van- mondta meglepetésemre.-Nekem a férjem és az egész családom meghalt a nagy robbanásban.
-Tessék?- néztem rá döbbenten.
-Tudom mit érzel- nyitotta ki a könnyektől nedves szemét majd átölelt. Percekig nem engedtük el egymást, majd felállt és zavartan kisomfordált, én pedig egedül maradtam. Még sosem láttam őt ennyire zaklatottnak, még sosem tanúsított ennyi szeretetet senki felé. Vissza fordultam a lány felé és hirtelen eszembe jutott valami. Felpattantam és szaladtam a templomba a könyvért. Döbbent emberek szemei követtek végig és vissza, mert nem hagytam sokáig egyedül..Őt. Lexa is furcsán nézett rám, de miután meglátta mit cipelek azonnal vissza sietett munkájához. Vissza ültem Lia teste mellé és lassan megszorítottam hideg kezét.
-Nem lesz semmi baj...- szóltam neki akadozva, pedig saját magamat akartam nyugtatgatni. Felnyitottam a könyvet és elolvastam azt a részt, ami Naráról szólt, aki még a régi világban jós volt, de a nagy robbanás alkalmával elvesztette ezt a képességét. Ő a kősivatagon túl lakik- írja a könyv. Percekig haboztam, majd felálltam, megérintettem a lány kezét és egy csókot nyomtam rá,majd átrohantam a szobámba és elrejtettem a könyvet, felkaptam egy palackot, és elindultam kifele. Kint újra szembe találkoztam az érdeklődő, együtt érző tekintetekkel, de én csak Ashley-vel törődtem.
-El kell mennem- szóltam neki, komolysággal fürkésztem tekintetét.
-Hova?-kérdezte meglepődve.
-Narához.
-Miért?
-Csak ő segíthet.
-De azt, mondtad, hogy elvesztette az erejé...
-Tudom, de nincs más, aki segíthetne- mondtam, mire ő bólintott egyet, én pedig elindultam.
2 napig tartott az út, közben elfogyott az innivalóm és borzalmasan elfáradtam, mert nem áltam meg, maximum pár órára. Amikor megérkeztem Nara már az ajtóban állt és amint meglátott elkerekedett a szeme és a segítségemre sietett.
-Andy? Te vagy az?- kérdezte miközben töltött nekem egy pohár vizet, amit azonnal felhajtottam.
-Én.
-Rég láttalak- sóhajtott, majd intett, hogy üljek le az asztalához, amíg ő töltött még inni nekem. Miután ezt is felhajtottam megfigyeltem közelebbről, teljesen ugyanúgy nézett ki, amióta utoljára láttam, karkötői, nyakláncai pontosan ugyanott lógtak ahol az előző években, semmit sem változott. Mosolyogva figyelt engem, én pedig megszólaltam.
-Segítened kell Nara- bukott ki belőlem, ő pedig továbbra is csak mosolygott.
-Sejtettem, hogy nem ok nélkül jössz felém, de tudnod kell, hogy az ellenséged nagyon erős.
-Tudom- hajtottam le a fejem.- De meg kell tennem mindent, mert ha nem teszem akkor mindenkinek rosszabb lesz.
-Megakarod menteni az embereket, ugyanolyan vagy, mint régen... ha nem tehetsz meg mindent akkor inkább el sem kezdett-nevetett fel.
-Tudod mi történt?-néztem rá kérdőn.
-Nem, csak következtetni tudok, mert bár nem látok a jövőbe, de attól még téged ismerlek... a húgom gyermeke vagy- mondta szelíden.
-Mit tegyek?
-Először is mesélj el mindent és akkor talán tudok segíteni- mosolygott lágyan, majd neki kezdtem a mondandómnak. Figyelmesen végig hallgatott, közben bólogatott, nem szólt közbe, szeme csillogott, de egyszer sem szólalt meg, csak arcán láttam az érzelmeit. Néha megfeszült, de viszonylag könnyen végig bírta hallgatni a dolgokat, sőt amikor elakadtam, még bíztatóan végig simította a karom. Rég láttam őt, régen éreztem már érintését, pedig ő mindig mellettem állt és mindig segített nekem, ahogyan csak tudott. Miután elmondtam neki egy ideig hallgatott, felállt, csinált egy teát és visszaült. Gondolkodott, hallottam magamban, ahogy gondolatai egymás után dübörögnek a fejében, majd rám nézett, nagy csillogó, szürke szemeivel és beleivott a teába. Engem nézett egy ideig majd végre megszólalt...

A remény hal meg utoljára...

Andy
Valamiért korábban felkeltem, mint szoktam, s mivel Lia még mindig rajtam csüngött, ezért nem mozdultam el, csak figyeltem tökéletes vonásait, ahogy álmában elmosolyodik néha-néha. Miután úgy gondoltam muszáj felkelnünk, lágyan megsimítottam a haját és egy csókot leheltem a szájára. Furcsa dolog volt számomra az amit tegnap éreztem vele, hisz én még sosem voltam szerelmes, nekem ez a dolog teljesen új volt, de borzasztóan élveztem minden egyes pillanatát, még ha ez a halálba is vezet minket. Még mindig hadakoztam magammal, de erre az éjjelre nem bírtam leállítani az érzéseimet teljesen.
-Kelj fel, Pici- suttogtam a fülébe, mire mocorogni kezdett, majd álmosan felnézett rám.
-Jó reggelt- mondta halkan, majd még jobban magához szorított, én is ezt tettem.-Nem akarok felkelni- mondta a továbbiakban, de az igazság, hogy én se szerettem volna.
-Feladatom van- mondtam, majd feljebb húztam. Álmos szemeivel megütközve bámult rám.
-Nekem is-mondta.
-Te még nem mész ki- sóhajtottam...tudtam, hogy nem fogja feladni.
-Dehogynem! Kimegyek és dolgozom- felelte és már ki is ugrott szorító karjaimból. Elvette a fésűmet és kissé kócos loboncán végig futtatta.
-Muszáj?-néztem rá, ő pedig bólintott. Megadóan léptem mögé és kezeimet a derekára helyeztem, miközben magunkat figyeltem a tükörben.-Tökéletes vagy- mormoltam, miközben belefúrtam az arcom a frissen kifésült hajába. Hátra fordult, elmosolyodott, majd kezeit nyakam köré fonta és egy égető csókban forrtak össze ajkaink. Percekig álltunk egymás karjaiban, majd eltoltam magamtól és figyeltem azt a csillogó szempárt ami az enyémeket figyelte.
-Mennünk kell- szóltam, aztán kézen fogva kivezettem a föld alól. Odakint elengedtük egymást, s csak egymás mellett, mosolyogva sétáltunk, amíg meg nem érkeztünk oda, ahol el kellett válnunk. Átöleltem, ő pedig örömmel fogadta, majd elsétált a sátorba, hogy emberek életét mentse meg...
*este*
Lia ugrándozva lépett ki a sátorból, én pedig elnevettem magam, miközben felém száguldott.
-6 ember- mondta büszkén, én pedig magamhoz húztam.
-Ügyes vagy- dícsértem meg, mire kihúzta magát és vigyorogva bámult engem életteli arcával. Lassan sétáltunk le föld alatti nyugvóhelyünkre, s amint a szobába léptünk ajkaink csókban forrtak össze...
Ez így ment még 2 napig. Minden reggel elváltunk, este pedig a szobámban végre egymásé lehettünk. Borzalmas érzéseim voltak, vívódtam legbelül, de amint őt megpillantottam ez elmúlt.. pár nap elteltével már sokkal jobban kötődtem hozzá, mint eddig. Tudtam, hogy nem szabad, sajnos éreztem, hogy baj lesz belőle, de ő mindig megnyugtatott, ahogy egyenletes szuszogásával aludt mellettem, ahogy dobogó szívét érezhettem a bőrömön, ahogy gondolatai cikáztak a fejemben.
*2 nap múlva reggel*
Ajtó nyitódás ütötte meg a fülem, én pedig nem azonnal reagáltam, elvoltam foglalva azzal, hogy Lia ismét a karjaimban alszik, a lehető legközelebbi ponton hozzám.
-Megzavartam valamit?-kérdezte egy hang, s már éreztem, ahogy vigyorog. Felpattantak a szemeim és Zeddel találtam magam szemben.
-Nem, egyáltalán nem- mondtam szúrósan, ő pedig csak vigyorgott.
-Azért jöttem, mert Liának már egy ideje bent kéne lennie segíteni, Lexa pedig hulla ideges.
-Már feljött a nap?-rémültem meg... elaludtunk.
-Régen... Én most megyek is- vigyorgott tovább a tizenéves fiú, majd kisétált.
-Lia, ébredezz- simogattam meg az alvó lány fejét. Az nyöszörögve feltápászkodott, aztán körülnézett.-Már segítenünk kéne- néztem rá, mire ő tágra nyílt szemekkel bámult rám.
-Téged nem szoktak ébreszteni?-kérdezte.
-De, a fejemben lévő gondolatok- nevettem el magam.- Ma nem jött össze, sipirc hajat fésülni.
Pár perccel később már már szaladt a gyógyítósátor felé, én pedig a templomba mentem, mert már nem igazán tudtam volna semmit sem segíteni.

Lia
Beszaladtam a sátorba, ahol Lexa mérgesen várt rám és azonnal neki kellett állnom a munkának. Délután Zed bejött hozzám a sátorba ahol dolgoztam.  Éppen akkor végeztem, de ezt ő is tudta, azért pont ekkor jött.
-Lia, holnap nekünk kell menni kiszabadítani embereket- jelentette be.- De senkinek nem mondhatod el, még Biersack-nek sem- mondta.- Tudod a múltkori óta titkosították az ilyen támadásokat. Csak Ashley tudja és azok, akiket elküld.
-Még ő sem tudhatja? Hát...jó- feleltem zavartan.
-Akkor minden rendben?-mosolygott rám.
-Igen, persze- mosolyogtam vissza, majd együtt távoztunk, amíg nem találkoztunk Andyvel.
-Akkor holnap-nézett rám Zed és elsétált. Én Andyre néztem aki szúrós szemmel figyelte a port rugdosó srácot.
-Nem szívelem ezt a gyereket- mondta halkan majd elterelt a föld alá. A szobájába lépve fáradtan telepedtem le a matracra, miközben halkan mormogtam.-Na mi van, elfáradtál?-nevetett, majd mellém ült és simogatni kezdte a vállam.
-Csak olyan furcsa érzésem van- mondtam, mire közelebb hajolt és belecsókolt a nyakamba.
-Miért?-suttogta a fülembe, én pedig bizseregve ültem fel.
-Nem tudom-mondtam, majd hagytam hogy az ölébe ültessen.
-Most minden rendben- szólt halkan és ajkait az enyémnek nyomta.
-Igen, igazad van- suttogtam elalélva. Elmosolyodott, magához ölelt.
-Nem eshet semmi bajod, nem hagyom- mondta, csak úgy magának, én pedig furcsa érzéseimmel telve szorítottam magamhoz. Kicsit később beléptem a fürdőszobába és érdeklődve figyeltem, ahogy Andy is jön utánam. A tükröt figyeltem és benne magamat és az ajtóban álló vezért. Eszembe jutott, hogy milyen nehezen tud megcsókolni, hogy ez számára milyen nagy vívódást jelent, hogy milyen nagy fájdalmat érezhet és nagyon elszomorodtam. Nem akartam, hogy miattam kelljen ilyen kínokat átélnie, de ez patt-helyzet... mindenhogy szenvedne, s vele együtt én is. Kigördült egy könnycsepp, ő pedig nagy szemekkel lépett mellém, és hátulról átkarolt.
-Semmi baj-suttogta, pedig ő is tudta, hogy mégiscsak van baj. Megfordultam és úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó, kiakartam használni az életem minden egyes percét amit vele tölthetek.-Ne is gondolj ilyenekre- döbbent meg, miközben a könnytől csillogó szemeimet nézte. Sírva akasztottam nyakába karjaim, miközben ő ajkaival bolondította az enyémeket. Lassan kezei mozgolódni kezdtem a testemen, én pedig hagytam, hogy lassan leemelje rólam a pólót. Végig futtatta a kezeit rajtam és tágra nyílt szemekkel húzta le a nadrágot is. Én az ő felsőrészét vettem le és a fekete nadrágját, majd könnyes szemekkel keresték ajkaim az övét.
-Gyönyörű vagy-mondta mosolyogva, amint az utolsó ruhadarabtól is megfosztott. Elindította a zuhanyt és maga után behúzott, a falnak döntött. Újra csókban találkoztunk, miközben a ránk zúduló víztől mindkettőnk haja nagy tincsekben lógott a vállunkra. Vizes bőrünk egymásnak ért felszabadítva egy borzasztó érzést, amitől a mennyekben éreztük magunkat. Kezei végig futottak rajtam, égető érzést hagyva maga után, tele voltam vággyal, s közben a szememből még mindig folytak a cseppek.Aztán megéreztem, hogy bennem van és lassan mozog, ezzel az őrületbe kergetve engem. Halk nyögések hagyták el mindkettőnk száját, majd újra egymásra tapadtak ajkaink. Kezeimet, amit eddig a hátán pihentettem, most görcsösebben tartottam és ezzel közelebb húztam magamhoz. Ő nedves ajkaival végig csókolta a nyakamat, majd egyszerre kerültünk mindketten a gyönyörbe. Zihálva hullottam karjaiba, ő pedig megemelte a kezemet és belecsókolt a tenyerembe.
-Ne sírj- suttogta, miközben letörölte azt a könnycseppet ami most készült kitörni.
-Szeretlek- csókoltam meg újra, amit viszonozott.
-Én is szeretlek téged- felelte, majd rám terítette a törülközőt.
Miután felöltöztünk a karjaiba emelt és lefektetett az ágyba, majd mellém feküdt úgy, hogy az arcát felém fordította, majd egy utolsó csók után neki bújtam a mellkasának és az álmok világába zuhantam
*Reggel*
Előbb ébredtem, mint szoktam, előbb mint Andy, így egy ideig csak figyeltem azt a nyugodt arckifejezést, amit álmában kapott az arca. Egy puszit nyomtam az orrára, mire mocorogni kezdett és felnyitotta kék szemeit.
-Szia- köszöntött mosolyogva. Egy nevetést eresztettem meg, mire karjai azonnal közelebb húztak és nyelve utat tört magának.-Rólad álmodtam- nézett rám komolyan.
-Mit?-tudakoltam.
- Csak néztelek... valahonnan messziről... és nevettél- magyarázta homlok ráncolva.-Ahogy most is reggel- mosolyodott el én pedig megint elnevettem magam.
Ezen a napon is együtt érkeztünk meg kintre, ő elment kifele én pedig Zedért mentem.
-Akkor megyünk?- néztem rá, ő pedig bólintott. Felvettük a harci öltözéket, aztán elindultunk. Feltűnt, hogy különösen jó kedve van, rá is kérdeztem, de nem mondta el, hogy miért. Csak futottunk előre, amíg el nem értük a kaput. Ott körül néztem, de ő már nem volt velem, bennem pedig eluralkodott a félelem, tudtam, hogy baj lesz. Hirtelen megjelent egy pár őr, mintha már várták volna az érkezésem, én pedig a medálom után kutattam, de nem találtam sehol sem....

Andy
Elindultam a templom felé, de már a kapuban hallottam, hogy valaki utánam ordít.
-ANDY- üvöltötte Lexa, mire megfordultam. Vörös fejjel közeledett felém, én pedig felvontam a szemöldököm.
-Merre van Rivera?-kérdezte, mire elsápadtam.
-Én elküldtem, hogy menjen dolgozni- válaszoltam, mire megdöbbent.
-Akkor hol van? Zed sincs bent...
-Zed... Hol van Ashley?- sziszegtem, miközben éreztem, hogy szét vet az ideg. Ashley-t hamar megtaláltuk, de állította, hogy nem küldött el senkit se, hogy kiszabadítsanak a börtönből embereket.
-AKKOR HOL VAN?-üvöltöttem a képébe, tele voltam ideggel. Megnéztük a felszereléseket és 2 hiányzott, Ashley elképedve bámult rám.
-Zed volt a tégla- suttogta halkan, én pedig már szaladtam is, hogy megmentsem Liát.
"Nem lehet semmi baja, megígértem neki, hogy nem hagyom. Megölöm Zedet, ha a haja is meggörbül Liának!"
Száguldottam át az egész kősivatagon, miközben a szívemen egy óriási kő helyezkedett el. Borzalmasan éreztem magam, s a szemembe könnyek gyűltek, hisz a könyvben lévő rajzon a halotton hadifelszerelés volt. Egyszerűen nem akartam elhinni, és csak rohantam át a sivatagon mindenféle védőfelszerelés nélkül, csak egy medált szorongatva, amíg meg nem láttam pár homályos alakot. Gyorsabbra vettem a tempót és egyre jobban ki tudtam venni az alakokat. Messziről felismertem Lia hosszú, lobogó fekete haját, testalkatát, és az őröket, akik körülötte álltak. Beszorították, ő pedig ijedten állt közöttük.
-LIAAA- ordítottam a levegőbe, de nem volt elég közel, hogy meghallja. Mintha lelassult volna az idő, amikor az egyik őr neki támadt a védtelen lánynak, aki a földre zuhant. Jobban begyorsítottam, s közben Lia nevét ordibáltam. Az egyik őr felém nézett, majd intett a többinek, akik meghátráltak a földön fekvő lánytól. Lia nem tudott felkelni, s csak csöndben feküdt. Az őr, aki intett a többinek most a magasba emelte botját.
-LIAA, NE! LIAAA!-üvöltöttem, amikor rájöttem mire készül az őr. Úgy 20 méterre voltam tőlük, amikor az őr lecsapott és a bot élesebbik vége belefúródott Lia testébe. A lány egy óriási vérfagyasztó kiáltást hallatott, én pedig könnyekkel küzdve rohantam az őrök felé, s feltartottam a medálomat. Az őr kihúzta a lányból a véres botot majd egy szempillantás alatt eltűnt a társaival együtt. Lia mellé guggoltam és végig simítottam az arcán, amit por borított. Könnyek csíkozták az arcát és borzalmasan kínlódott, alig kapott levegőt.
-A-Andy- nyögdécselt, miközben szememből kiszöktek a könnyek. Ujjaink egymásba fonódtak és megszorítottuk a minket összetartó ujjakat.
-Tarts ki kérlek- mondtam rekedten.- Nagyon kérlek ne add fel, meggyógyítunk.
-Már...nincs...tö-több...időm-mondta zaklatottan, miközben egész testében remegett a fájdalomtól.
-Nem! Nem mész el! Szükségem van rád- zokogtam, miközben végig simítottam az arcát.
-Szeretlek- suttogta, miközben erőlködött. Lassan felé hajoltam és megcsókoltam, amit még a halálán is viszonozott.
-Én is szeretlek téged- mondtam halkan, a sírástól remegve. Éreztem, hogy az ujjak elernyednek, csukott szememen át érzékeltem, hogy az egykor életteli szemek most üvegesek, egy utolsó, hosszú sóhaj után, többé már nem remegett, nem fájt neki. Sírva borultam a testre, miközben ujjait még mindig az enyém között tartottam. "Nem halhatott meg, még...nem, az nem lehet" -gondoltam, majd felkaptam és a sírástól eltorzult arccal sétáltam vele vissza a hosszú úton. Eszembe jutott, hogy amikor kihoztam, már akkor is éreztem, hogy ő más. Eszembe jutott a gyöngyöző nevetése, ami ebben a pillanatban az egyik legszomorúbb dolog volt számomra, bevillant egy kép arról, ahogy sírt, ahogy letöröltem a könnycseppet. Izgatottsága mindig boldogságot hozott belém, de most már nem láthatom se sírni, se nevetni, most már nem érezhetem keze puha érintését a testemen, nem hallhatom szuszogását, nem tud megcsókolni az égetően hívogató ajkaival, nem tud rám nézni azokkal a gyönyörű szemekkel. Csak figyeltem a testét, miközben lassan végig sétáltam a hosszú úton. Szinte észre sem vettem, hogy a sátor már látóteren belül van, agyamat ellepték a vele átélt pillanatok. Borzalmasan fájt, csak sírni tudtam, torkom kapart, elmém elborult. Láttam, hogy kisebb tömeg várja az érkezésünket, hogy mindnyájan felém bámulnak. Fájdalmasan sokáig tartott amíg odaértem, de arcom mereven tartottam, csak a szememből folytak a könnyek. Ahogy elég közel értünk Lexa a szája elé emelte a kezét, az ötök lehajtották a fejüket, az orvosok pedig sírtak, ijedten bámultak felém. Nem érdekelt senki, Lexához léptem, aki óriási szemekkel bámulta Lia testét.
-Gyógyítsd meg, kérlek- szóltam rekedten, és térdeltem le előtte.-Bármit megteszek- szorítottam magamhoz Lia testét.
-Andy...én...nem tudom- sírta el magát Lexa, majd mellém guggolt és a vállamra tette a kezét.-Úgy sajnálom- szólt halkan, hallottam, ahogy a cseppek a földre hullanak. Számomra már nem volt jövő, úgy éreztem mintha én is meghaltam volna, hisz az életem értelme már soha többé nem lehet velem...

Robbanás a föld alatt

Lia
*Reggel*
-Ébresztő- hallatszódott Andy hangja a távolból.
-Te hogy tudsz ilyen korán felkelni?-ásitoztam, miközben Andy vigyorgó arcát bámultam. Átadta a reggelim majd leült mellém.
-Engem mindig egy órával előbb keltenek- mondta, majd neki láttunk az evésnek.-Tudod a tegnapi dolog után úgy gondolom, hogy egy ideig veletek leszek.
-A gyógyítósátorban? -csodálkoztam.
-Igen, ott. A többiek tudnak nélkülem is dolgozni és borzalmasan érdekel, hogy mi történt tegnap- mosolygott lágyan, majd elvette az üres tányérom és lerakta a szekrényre. Elszaladtam lefürödni, mert tegnap nem tudtam a kimerültségtől és fogat is mostam, majd hipertempóban vágtattam ki a fürdőszobából.
-Jössz?-emelte fel a szemöldökét.
-Megyek- vigyorogtam és felálltam, aztán együtt kivágtattunk a föld alól. Elértünk a gyógyítósátorhoz, ahol Lexáék már neki álltak a betegek megfigyelésének.
-Megérkeztél...Andy?-nézett a mellettem álló vezérre Lexa.
-Maradok-bólintott komolyan a máskor vicces természetű vezér. Bementünk a segítőkhöz és vártuk, hogy Lexáék végezzenek. Senki nem szólalt, zaj is csak addig hallatszódott, amíg Andy átölelt fél karral. 10 percet se kellett várnunk mire beléptek az orvosok és mindenkit elküldtek a dolgára.
-Rivera te velünk jössz-jelentette ki Jake és mi Andyvel követtük az orvoscsoportot a műtőbe. A műtőasztalon egy beteg feküdt, aki láthatólag nem volt túl rossz állapotban, viszont a lába el volt törve.
-Most mutasd meg mit tettél tegnap-mondta Lexa hozzá képest kedvesen, mire én tanácstalanul Andyre néztem, aki bátorítón mosolygott felém.
-Menni fog-suttogta a fülembe, én pedig előre léptem egyet és koncentrálni próbáltam. Tekintetemet a sérült lábra vetettem és erősen gondoltam arra, hogy meggyógyul a személy. Pár perces komoly szugerálás után megéreztem azt a vonzó erőt, amit a tegnapi hulla megérintésekor is és kezem lassan hozzáért a beteg lábához."Megfog gyógyulni"visszhangoztak a fejembe a gondolatok.
-Megfog gyógyulni- suttogtam magam elé, mire megjelent a kék fény és már kisebb erőfeszítéssel, mint tegnap, de sikerült meggyógyítanom a beteget. Becsuktam a szemem, közben éreztem, hogy a lábam visszaér a földre, pedig észre sem vettem, hogy felemelkedtem. Lassan elhagyott az erőm, így megtámaszkodtam az ágyban.
-Rivera- suttogta valaki a fülembe én pedig kinyitottam a szemem és Andy ölelő karjait éreztem magamon.-Minden rendben?-kérdezte valamivel hangosabban, én pedig szédülten bólintottam. A kínos helyzet után egy másodperc alatt elengedett én pedig a döbbent orvosokkal álltam szemben.
-Ez lehetetlen- mondta Lexa és mellém lépett.-Hogy csinálod?-nézett szúrós szemivel az enyémekbe, én pedig szótlanul álltam egy ideig.
-Nem tudom- feleltem.- Csak arra gondolok, hogy meggyógyul.
-Lexa... Ő a Rivera...a Remény erejét használja, a Nap erejét-szólt közbe Andy.
-Azt mondod összefügg a nap azzal amit tesz? Akkor kirakom a betegeket a napra- mondta Lexa gúnyosan, miközben még mindig kutakodott a tekintetemben.
-Ne mondj ilyet- sziszegte Andy.- Te is tudod, hogy mit írt....
-Igen tudom- csattant fel az orvosnő és Andyt kezdte vészesen bámulni.- Csak azt nem értem, hogy erre, hogy lehet képes.
-Tudod van aki többre képes, mint hinnéd- mondta Andy sötéten, mire az orvosnő sértődötten kiviharzott.
-E-ez mi volt?-kérdeztem dadogva, mire ő megrázta a fejét és kiment a sátorból.
Még aznap 3 beteget gyógyítottam meg, ami igen nagy erőfeszítést igényelt felőlem...

Andy
Amint kiléptem a sátorból, minden szó nélkül otthagyva Liát, azonnal a templom felé vettem az utam. Mérges voltam Lexára, amiért ilyet mondott, amiért semmibe veszi a Rivera erejét, és amiért nem tudja elfogadni, hogy Rivera jobb gyógyító mint ő. Beértem a templomba és levetettem magam a megszokott helyemre és elmélyedtem mások gondolataiban, ettől egy kicsit sikerült lehiggadnom. nem túl sokat tudtam meg ezért neki álltam tovább olvasni a könyvet. Sok érdekes információval lettem gazdagabb, ami jól jöhet a taktikázában, esetleg a fegyverek készítésénél, aztán lapozgatni kezdtem és  megakadt a pillantásom egy képen ami engem ábrázolt. A képen egy test mellett ülök, nem éppen boldog hangulatban. Sajnos nem tudtam kivenni, hogy ki lehet a halott, mert épp hadiöltözékben volt, de felkeltette az érdeklődésem, így elolvastam a hozzátartozó sorokat. Agyam már automatikusan lefordította az ónyelvet így könnyedén olvastam el.
"A vezér nem hiszi, hogy bármi rossz történhet, hisz a remény hal meg utoljára...
De nem teszi meg így meghal az aki számára a legfontosabb volt ezen a világon."
"Tessék? Hogy mi? Ki fog meghalni? Miért?"
Tovább lapozgattam, de nem volt több szó írva erről, mert ez a végén volt a könyvnek, így a befejezés elmaradt.
"Ki az aki számomra a legfontosabb? Lexa? Az ötökből valaki? Nara? Az anyám, aki már most is elég rossz állapotban van? KI LEHET AZ?
Egyáltalán... egy vezérnek nem lehet senki sem olyan fontos. Egy vezérnek mindig tudatosnak kell maradnia és egy ilyen dolog valószínűleg elterelné a figyelmem. Mostantól nem lehet számomra senki sem olyan fontos"
gondolataim elsöpörtek, így elég későn értem a gyógyítósátorhoz vissza, s Lia addigra már elment vissza. Lassan lépkedtem lefelé az úton, miközben gondolataim szám a csillagokat verték. Benéztem hozzá, de a kimerültségtől már elnyúlt az "ágyon", így én is beléptem a szobámba és nagy álmatlanságomban forgolódtam a matracon.

*Reggel*
-Halihó- valaki a fülembe suttogott. Megremegtem a hangtól, valami csodálatos érzésem lett, amitől mosolyognom kellett. Boldogan mormogtam egyet, mire újra megszólalt a hang.- Ébredj már -nevetett valaki, valami csodálatos nevetéssel. Kinyitottam a szememet és magam előtt láttam a vigyorgó Liát.- Ma én keltem előbb- közölte, majd a kezembe nyomta a reggelim.
-A francba, elaludtam-nyöszörögtem.
-El bizony- mondta büszkén, miközben figyelte, ahogy magamba tömöm a kaját. Miután befejeztem nyomtam cserébe egy puszit az arcára (amibe láthatólag belepirult), majd felálltam.
-Akkor menjünk-segítettem fel, majd kisétáltunk a föld alól. Ő a gyógyítósátor felé vette az irányt én pedig a többiekhez mentem segíteni. Egy fél napi dolgozás után megebédeltem, majd beültem a templomba és az emberek gondolatait hallgattam...

Lia
Ma is ugyanolyan napom volt. Ma már 5 embert tudtam meggyógyítani, de aztán minden erőmnek annyi, szinte hullának éreztem magamat a fáradtságtól, amivel kiléptem az esti órákban a sátorból. Andy mosolyogva várt kint, majd segített levánszorogni a szobámhoz.
-Jó éjt- mondta miközben az arcomra nyomott egy puszit.
Az elkövetkezendő 2 nap is így telt, majd végre újabb feladatot kaptam, bár nem Andytől.
-Ma neked kell elmenned kiszabadítani embereket -közölte velem egy Ashley nevezetű hosszú, fekete hajú ember, aki segített felvenni a hadiöltözéket. -Veled lesz Marcus és Sam is, majd segítenek- fojtatta, miközben a maszkot illesztette a fejemre.- Ne feledd, hogy ők már gyakorlottak.
-Oké- feleltem idegesen.
-Nyugi, ezen mindenkinek át kell egyszer esnie- mosolygott kedvesen, majd elküldött a 2 fiúval. Meglepően gyorsan rohantunk át az egyik kősivatagon, egy óra alatt oda értünk az óriási kapuk latókörébe.
-Nem sejtik, hogy itt vagyunk, így valószínűleg később jönnek rá, hogy itt vagyunk- közölte Sam.- Te gyere mindig velem.
-Értem- mondtam a száguldó szélbe, reméltem hogy meghallotta a beleegyezésem. Marcus beállt a hatalmas kapu elé, majd belecsapott a földbe, s mint valami földrengés úgy rezgett meg a föld.
-Nyugi, alapból ő sem tud ilyeneket, csak CC átadta az ereje egy részét- közölte Sam miközben már bent rohantunk kiszabadítani a foglyokat.
-Kicsit ijesztő volt-mondtam neki, de ő csak nevetett. Hirtelen borzalmas érzés fogott el, ő pedig kezembe nyomta a leesett nyakláncomat. Máris sokkal jobb lett és hálásan pislogtam felé.
-Ne hagyd el!- mondta komolyan én pedig felkötöttem az övemre a BVB csillagot. Vagy 15 embert segítettünk ki a kapun amikor megjelent 3 őr. Hosszú fekete csuklyájuk volt, arcuk nem látszódott, kezükben egy hosszú bot volt.
-Most -ordította Sam és mi ketten elő vettük a medálunkat, Marcus pedig ismét belecsapott a földbe. Az őrök azonnal eltűntek, mi pedig már szaladtunk vissza a táborba, bár jóval lassabban, mert embereket is kellett szállítani, még úgy is, hogy a legtöbbjük egész jó fizikai állapotban volt. Fáradtan érkeztünk meg a gyógyítósátorba, ahol Ashley és Lexa, meg pár gyógyító várt minket kitörő örömmel. Ashley mosolyogva lépett felém.
-Ügyes voltál-közölte, majd segített megfosztani a testemet a hadiruháktól.
-Jóval többet hoztunk el, mint máskor. mosolygott rám Marcus.-Erőt adott nekünk a csajszi, máskor is jöhet- kacsintott felém.
-Rivera -suttogta maga elé Ashley, majd mosolyogva beterelt a föld alatti szobámba.-Pihend ki magad- szólt, majd elment mellettem. Boldogan léptem be a szobámba, és rávetettem magam az ágyam szélére. Becsuktam a szemem és próbáltam picit pihenni. Valószínűleg elaludtam, mert arra keltem fel, hogy valami óriási robbanást hallok.
-Mi a..?-kérdeztem ijedten, majd felálltam. Újabb robbanások, már közelebbről és sikoltások százai. Alig mertem mozdulni, de már mindegy lett volna, mert valami betalált a fölöttem lévő földbe, azt beomlasztva, így csak annyira volt időm, hogy magam felé emeljem a kezemet, aztán beterített egy adag föld és minden ami benne volt.

Andy
A szobámban ültem és épp azon gondolkoztam, hogy Ashley-nek elment-e a józan esze, hogy elküldte Riverát embereket kiszabadítani, amikor tudja, hogy neki nem eshet bántódása. Ő persze hárította : "Mindenkinek túl kell esnie ezen, te is tudod" hangzott a válasz, ami még mindig ott kószált a fejemben. Dühös voltam rá és aggódtam is Lia miatt. Egyik pillanatban óriási zajt hallottam kintről és ordibálások, sikoltások százait. Azonnal felpattantam és kirohantam a folyosóra. Valahonnan füst jött, így azt követve eljutottam az egyik beomlott szobához, ahol síró embereket találtam és a holtra vált CC-t kezében egy hullával.
-Marcus-suttogta, miközben a többiek elrohantak mögötte.- Megölték a testvéremet.
-CC... én sajnálom-léptem oda hozzá, majd végig simítottam Marcus arcán.- És ha Rivera megpróbálná...?-kérdeztem, de ő csak nézte az elhunyt testvérét, miközben a szemébe könnyek gyűltek.
-A másik fazont is csak azért tudta megmenteni, mert még visszahozható helyzetben volt...ő már..-mondta, miközben a hangja akadozott. Hirtelen újabb robbanásra lettünk figyelmesek.
-Vidd ki Marcust- üvöltöttem neki a porfelhőn keresztül, majd felsegítettem pár elesett, sérült embert. Sam szobája volt a célpont, de ő addigra már kimenekült..először Marcus, aztán Sam...akik ma mentették az embereket...Lia?!
A gondolat lefagyasztotta az agyamat és idegesen kezdtem szaladni Lia szobája felé, de akkor megtörtént...a 3. robbanás. Az óriási erő akkorát lökött rajtam, hogy neki estem a falnak.
-NEEEE-ordítottam, miközben köhögve próbáltam felülni. Ashley közelített felém, majd felemelt.
-Még van esélye- mondta, majd magával húzott be, a szétroncsolódott szobába. A por és a füst keveréke fogadott minket, és azonnal megláttam Lia ájult arcát a lehullott plafon maradványai közt. Gyorsan mellé szaladtunk, majd megnéztem a pulzusát: élt. Nyugodtabban emeltem ki testét a maradványok közül, majd a kezemben fogva kivittem a föld alól.
-Nem úgy látom mintha nagy baja lenne- vizsgálta meg Jake.-Borzalmas nagy mázlija volt.
-Hála égnek- tört ki belőlem.- De van egy tégla- közöltem hirtelen.
-Tessék?-kérdezte Ashley.
-Maszk volt rajtuk... csak azt tudhatták, hogy valakik voltak, de azt nem, hogy kicsodák- mondtam halkan.-Azt pedig végképp honnan tudták volna, hogy hol van az illetők szobája?-kérdeztem, majd Ashley rémült képével találtam magam szemben.
-Mostantól titkosítjuk a támadásokat- csapott bele a legközelebbi ágyba. Borzalmasan ideges volt, mondhatni félelmetesen, közben köhögésre lettem figyelmes.
-Rivera!-fordultam a karcolásokkal teli lány felé.
-Te jó ég- köhögte, miközben rám hunyorgott.-Mi volt ez?
-Támadás... megtámadták azokat, akik betörtek.
-Óó...Igen?- mondta döbbenten.
-Jól vagy?-kérdeztem félre dobva a sok kérdésemet.
-Igen, egy kicsit mintha végig vágtak volna késekkel, de megvagyok- mosolygott fáradtan.
-Amint eltakarítottunk leviszlek- mondtam gyengéden, mire felnevetett.
-A beomlott szobába?
-Őő...nem. Oda már nem foglak tudni- tűnődtem.- Majd a sajátomba... úgyis 2 matrac van -vontam vállat.
-Köszönöm- motyogta zavartan. Pár órát kellett várnunk, amíg jelentették, hogy nagyjából eltisztították az összes koszt, a szobákat befalazták, amíg újakat nem építenek és mindenki térjen vissza oda ahonnan jött...már aki tud. Én felkaptam Liát és leszáguldottam vele a szobámba, majd ráfektette a matracra, majd kettéhúztam, így mindkettőnknek sajátja lett.
-Le kéne fürödnünk- suttogta kómásan, merthogy egy merő por volt,aztán rájöttem, hogy én is az vagyok.
-Majd holnap-mondtam. - Így a lábadra se tudsz állni.
-Dehogynem- ásította, majd elaludt. Nevetnem kellett, bár a helyzet cseppet sem volt vicces, aztán lefeküdtem a másik matracra és nehezen, de végül elaludtam.
*Másnap*
Reggel engem felkeltettek, de Liát hagytam aludni, hisz így amúgy sem tudna dolgozni. Lefürödtem, majd elmentem segíteni a szobák rendbehozásában amitől ugyancsak tiszta piszok lettem. Estefelé értem vissza a szobámba és meglepetésemre Lia még mindig aludt, ugyanúgy ahogy hagytam.
-Kelj fel álomszuszék- nevettem el magam, mert írtó aranyosan aludt. Nyöszörögve felült, majd lelapította felálló hajszálait.
-Mennyi az idő?-kérdezte kómás fejjel.
-Nemsokára esteledik- szóltam neki, miközben  mellé ültem. Rögtön elkerekedtek aranyszínű szemei, majd felpattant. Kicsit fájt a lába, de nem törődött vele, a törülközőjét felkapta és elindult a fürdőszoba felé
-Nem kellett volna dolgoznom?-nézett rám az ajtóból.
-Tele vagy karcolásokkal, és nagyon fáradt voltál, nekem meg nem volt szívem felébreszteni téged- motyogtam zavartan, ő pedig elmosolyodott.
-Szívesen dolgoztam volna- dudorászta miközben belépett a fürdőbe.
-Reggel nem ezt mondtad volna- kacagtam fel, mire neki is nevetnie kellett.
-Nem baj-makacskodott, majd magára zárta az ajtót. 10 perccel később meghallottam halk hangját.-Ömm... Andy?
-Mi az?-kérdeztem, mire kinyílt az ajtó és kilógott a feje és vizes fekete haja.
-Nincs hálóruhám- pirult el, mire a szekrényemhez léptem és kivettem egy bő felsőt és egy nadrágot, majd nyújtottam felé. Zavartan vette át, majd motyogott egy köszönöm-öt és visszasietett a fürdőbe. Elmosolyodtam, amint a ruhámban tért vissza hozzám, haját feltűzte, hogy megszáradjon, arca pedig teljesen vörös volt a pírfoltoktól. Gondolataiban éreztem, hogy eléggé zavarban van, de én csak mosolyogtam rá.
-És mit csináltál ma?-kérdezte miközben leült elém.
-Javítottuk a szobákat- feleltem. - Megmaradt pár ruhád, csak le kell őket mosni. Holnapra meg lesznek.
-Értem és köszönöm- mondta még mindig rózsaszín arccal.
-És te hogy érzed magad?-kérdeztem, mire felnézett rám.
-Mindig ezt kérdezed- mondta nagy szemeivel engem pásztázva. Gondolatai zavarosak voltak, nem igazán tudtam belőle bármit is kivenni.
-Igen - feleltem, s most már én voltam zavarban.
-Miért?- kíváncsiskodott.
-Hát...nem tudom... érdekel- vallottam be, mire egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
-Pedig olvasol a gondolataimban.
-Néha elég zavaros- fürkésztem a tekintetét. Hirtelen lángolni kezdett az arca, de nem értettem mitől.-Mi az?-nevettem fel.
-Semmi- mondta csak úgy maga elé, nem nézett rám. Elég közel volt, hogy elérjem, így megérintettem az állát és felemeltem a fejét.

Lia
Puha ujjaitól bizseregni kezdtem, gondolataim nem találtak helyet maguknak, csak úgy jöttek-mentek, mint mindig amikor rá kell néznem. Dave óta senki iránt nem éreztem ilyet, az ő emléke azóta is fáj. Kezem magától felemelkedett és megérintettem azt a kezét amelyet az arcomhoz érintette. Hirtelen elkerekedett a szeme és felállt a helyéről, egyenesen a fürdőszobájába. Magával vitte a türijét és egy csomó ideig bent tartózkodott, én pedig tartottam attól, hogy megbántottam valamivel. Lefeküdtem a matracra és a fal felé fordultam, s lecsuktam a szemem, bár bőgni volt kedvem, magam se tudtam miért. 10-15 perc telt el, amikor hallottam, hogy Andy kiléptet a fürdőből.
-Ébren vagy?- kérdezte, de én nem bírtam megszólalni. Nem beszélt, csak lefeküdt a másik matracra ami alig volt 10 centire az enyémtől. Nem bírtam ki, eleredtek a könnyeim, csendesen folydogáltak le az arcomon. Gondolataim még mindig 100asával cikáztak a fejemben és amíg nem azzal törődtem, hogy elrejtsem sírásom véletlenül kieresztettem pár hüppögő hangot. Amint erre rájöttem, hirtelen ölelő karok fontak körbe én pedig már ha akartam se tudtam volna elrejteni sírásom.
-Hé-hallottam mély hangját, miközben magához húzott.-Semmi baj, jó? Nincs semmi baj- szólt halkan a fülembe, amitől végigremegett az egész testem. Lassan felemelkedtem és megtöröltem a szememet. Ő is felült, majd letörölte azt a kóborló könnyet amely még végigcsorgott az arcomon. Szerettem volna, ha megérint, de ennél többet nem tett, csak gyötrődve nézte az arcomat.
-Dave miatt?-kérdezte. Valószínűleg ennyit tudott kivenni a gondolataimból. Megráztam a fejemet és csak bámultam gyönyörű kék szemeibe.
-Rosszat tettem?-kérdeztem, mire rajta állt a fejrázás.
-Az a baj, hogy szeretnék olyat tenni ami rossz- mondta lehunyt szemmel én pedig értetlenkedve néztem rá.
-Mit?-kérdeztem döbbenten. Egy ideig nem szólt majd belenézett a szemeimbe és nehezen, de végül megszólalt.
-Megcsókolni téged- mondta, én pedig lesokkoltam.
-Az miért baj?-kérdeztem felocsúdva, halkan. Csak nézett engem, mint valami bolondot, de nem szólalt.- Szólj már- kérleltem.
-Mert nem lehet- felelte.
-De miért?-kérdeztem, mire újra lecsukta a szemét.
-Mert a könyv...azt írja, hogy...aki fontos lesz a vezérnek...az meghal- felelte, én pedig lefagytam.
-Én fontos vagyok neked?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Látod? Nem azt fogtad fel, ami igazán fontos az egészből!-csattant fel. Nem érdekelt, csak azt akartam, hogy kimondja.
-Szóval fontos vagyok?- kérdeztem újra, mire erőlködve rám pillantott, arcán láttam a fájdalmat, amint kimondja.
-Igen- felelte.
-Akkor már tök mindegy mit csinálsz- jelentettem ki könnyekkel a szememben.- Nem azt írja, hogy az hal meg akit megcsókolsz, hanem az aki fontos neked. És te is fontos vagy számomra, én pedig szeretnék boldogan meghalni, ha muszáj -jelentettem ki, mire ő elborzadva bámult engem.
- Nem hagyhatom, hogy megtörténjen- felelte zaklatottan. Arcomon csorogtak a könnyek és Andy nyakába vetettem magam, aki erősen magához szorított- Nem hagyhatom, érted?-ismételte magát, én pedig csak zokogtam a vállán és beszívtam édes illatát. Miután kissé lenyugodtam hátrább húzódtam és hagytam, hogy letörölje a könnyeket.
-Kérlek- mondtam. Én nem bírtam, nem voltam elég erős, nekem szükségem volt rá. Ő meggyötörten nézett rám, hadakozott magával, majd még mindig vívódva közelített felém. Szívem gyorsabban vert, kezem saját útjukat járták, fel, Andy nyaka köré, míg ő már csak centikre volt az arcomtól. Puha kezeivel végig simított az arcomon, majd kezei közé fogva tartotta és ajkait lágyan az enyémnek nyomta. Egész testem örömben táncolt, éreztem a megállíthatatlan vágyat, amit  édes ajkai keltettek bennem. Már félig megadóan tört utat magának a nyelve a számban és egyre hevesebben csókolt. Percekig éreztem ezt a felemelő érzést amit ő okozott nekem, de utána sem akart alább hagyni. Hátradöntött és fölém helyezkedett, miközben ajkaimat harapdálta gyengéden. Egyik kezével beletúrt a hajamba, másikkal pedig még mindig arcomon tartotta.
-Megőrjítesz- suttogta csatánkba, én pedig hátára tereltem kezeim.
-Hát még te engem-válaszoltam egy lehelettel, amíg ő a nyakamra tapasztotta nedves ajkait. Lassan haladt felfelé, az állam vonaláig, amit egy lágy csókkal ejtett őrületbe.
-Akarlak- nyüszítette, miközben szemei az enyémeket pásztázták. Kisimított egy kósza tincset az arcomból.- Nem lehet- fojtatta kínlódva, majd egy lassú puszit nyomott az arcomra és leszállt rólam.
-Kérlek- nyögtem a vágytól eltorzulva, de ő megrázta a fejét. Összetolta a matracokat, és egymással szembe feküdtünk.
-Lia -suttogta pár centire az arcomtól, és rájöttem, hogy már régóta nem a keresztnevemen szólít. Magához húzott, majd kezeivel ismét az arcomat kereste, amíg én a vállába kapaszkodtam. Ajkaink összeforrtak és újabb csodálatos érzéssorozatot készítettek bennem. A csodálatos csók után belefúrtam az arcom a mellkasába, majd lecsuktam a szemem és álomba merültem...

A remény ereje

Lia
-Jó reggelt- keltett egy mély hang. Finom illat járta át a levegőt, amire kipattant a szemem. Andy állt mosolyogva előttem 2 reggelivel.
-Jó reggelt-köszöntem kómásan, majd lassan felültem. Átadta az én adagomat, majd leült az ágyam szélére és neki látott az evésnek.-Köszönöm-mosolyogtam rá, mire rám nézett evés közben és elvigyorodott. Megettük az ételeinket, majd ő egymásra rakta a tányérokat és az ölébe vette.
-Hogy érzed magad?-kérdezte érdeklődve.
-Még mindig nem tudom felfogni, amit tegnap mondtál, de egyébként egész jól.
-Értem-válaszolta miközben nagyon töprengett valamin.-A könyvben azt is írták, hogy nagy dolgokra leszel képes.
-Én? Tuti?
-Igen. Változtatni fogsz a világon -nézett a szemembe.
-Ezt még meg kell emésztenem.
-Persze, tudom, nem sürgetlek, csak kíváncsi vagyok.
-Hát még én -sóhajtottam. Ő felállt elköszönt és kilépett az ajtón. Utána már csak Lexa és pár nővér jött be , hogy gyakorlatokat végezzek a lábammal és, hogy megvizsgáljanak. Elég unalmas volt a napom. Este még Andy is beköszönt, pár percet beszélgettünk, aztán átment a szomszédba aludni.

Andy
Miután elmentem Liától megint kezdtem a szokásos napi teendőmet. Lexával is beszéltem a Lia állapotáról, azt mondta gyorsan gyógyul, úgyhogy boldogan kezdtem neki délutáni programomnak. Este bekopogtattam a Ashley-hez.
-Itt vagy? -kérdeztem, majd beléptem. A kérdezett az ágyán feküdt és csak vetett felém egy pillantást.
-Ja. Szevasz.
-Beszélnünk kell.
-Oké-ült fel. Oda ültem mellé, majd elmeséltem Lia történetét, amitől leesett az álla.
-A könyvben minden le van írva, persze a régi nyelven, úgyhogy nehéz megfejtenem, de arra rájöttem, hogy az utolsó lapjai eltűntek, ami talán a harc végének az eredménye.
-És mit látsz? Tényleg ő az?
-Igen, bár még nem tudom, mitől különlegesebbek a képességei, azon felül, hogy jobban hallom a gondolatait.
-Valószínüleg ha felépül akkor megtudjuk.
-Igen... elmondanád kérlek a többieknek? Tele van a fejem gondolatokkal...
-Persze, hogy tele van ha szinte minden emberét hallod-nevetett Ash, majd kimentük, ő a többiekhez én Liához. Vele pár percig beszélgettem, majd elmentem aludni.
1 héttel később úgy gondoltam végre kihozom Liát fekvőhelyéről és megmutatom neki, amikről eddig csak mesélni tudtam.
-Jó reggelt-köszöntöttem vidáman. Vigyorogva ült fel és elvette a reggeli adagját. Azóta sokat beszéltem és nevettem vele, igazán aranyos lány, aki ha olyan környezetbe kerül akkor ki tudja adni a mosolygós énjét, ilyenkor szinte dübörögnek a fejemben a gondolatai.
-Akkor ma kiviszel?-kérdezte mohón, mire felnevettem.
-Igen, kiviszlek-feleltem, majd én is neki álltam enni. Miután befejeztük leraktam az asztalra és Lia felé fordultam.-Na Rivera készen állsz?
-Igen, teljes mértékben- mosolygott rám szelíden, majd felállt. Izgatott volt, nagyon érdekelte minden dolog, ha akartam se tudtam volna kizárni a fejemből a gondolatait. Kivezettem a felszínre ahol hunyorogni kezdett a naptól.
-Majd megszokod- mondtam neki, ő pedig csak vigyorgott, mint egy kisgyerek, akinek cukorkát adtak. Átvezettem a raktár felé, ahol a zászlókat, és minden egyéb fegyvert tartottuk. Mindent elmeséltem a történetéről a jelképeknek, a fegyvereknek, majd átvezettem az építőműhelybe, ahol ekkor is folyt a munka.Az emberek kedvesen köszöntöttek minket és dolgoztak tovább.  Lia ámultan bámulta a készülő tárgyakat és gondolataiban ő is segít nekik elkészíteni őket.
-Neked más dolgod lesz-mosolyogtam rá, mire kicsit mintha elszontyolódott volna.-Csak nem gondolod, hogy egy ilyen súlyos sérülés után hagyom, hogy fizikai munkát végezz?
-Strapabíró vagyok-állította elpirulva.
-Abban nem kételkedem- válaszoltam gondolatait keresve, amelyek elárulták, hogy még nem törődött bele. Sóhajtottam egyet majd tovább tereltem. A végén elértünk a gyógyítósátorhoz, ahol terveztem, hogy a továbbiakban dolgozni fog.
-Itt fogsz dolgozni- mondtam neki, mire rám nézett.
-Nem tudok gyógyítani- felelte.
-Csak segítesz a nővéreknek. Adod a gyógyszereket, átadsz üzeneteket, ilyesmi- feleltem.- A fő feladatod úgyis más lesz.
-Más? Mi?-kérdezte hirtelen.
-Még nem tudom. Az csak később derül ki.
-Ezt hogy érted?
-Rivera...már mondtam neked mit hordoz ez a név- mondtam kissé idegesen.
-Persze, igen- mondta, majd elmerült gondolataiban.
-Addig is itt segítesz, jó?-kérdeztem megenyhülve.
-Jó-felelte, majd elmosolyodott.-De majd egyszer lent is segíthetek, ugye?- szemében sóvárgó fény játszott, amin nevetnem kellett.
-Majd egyszer, ha tökéletes fizikai állapotban leszel.
-Akkor gyúrok rá-felelte magabiztosan, én pedig magamhoz öleltem.
-Menj dolgozni Rivera- suttogtam a hajába, majd útnak eresztettem és mentem segíteni a többi dolgozónak.

Lia
Néztem ahogy elsétál, majd beléptem a sátorba, ahol Lexi össze-vissza rohangált pár nővérrel a nyomában.
-Áh megjöttél- közölte kimérten, majd végig nézett rajtam egy pillanatra.-Rivera- mondta fagyosan, majd ment is tovább.-Jake lesz a gyógyító akihez be leszel osztva. Jake bemutatom a Riverát- szólt egy fekete hajú orvosnak, aki kedvesen mosolygott rám.
-Üdvözöllek- bólintott. Én is bólintottam, majd vártam a további utasításokat.
-Rivera még egy percet kérünk amíg befejezzük a napi szemlét- folytatta a monológját Lexi.-Addig is menj be a többi segítőhöz.
Amint ezt kimondta én már sprinteltem is be a többiekhez, akik lágyan mosolyogtak felém.
-Nara -nyújtotta az egyik a kezét. Megszorítottam, majd leültem mellé.-Mindjárt végeznek-mondta tovább, csak úgy magának.
-Ted vagyok- nézett felém egy szőkés-barna hajú srác.
-Lia- mosolyogtam felé.- De mindenki a vezetéknevemen szólít itt... bár jobban szeretném ha te nem tennéd.
-Mert mi az?-kérdezte.
-Rivera- feleltem mire leesett az álla.
-Szóval te vagy az akiről mindenki beszél- nézett rám komolyan.
-Valószínű..-suttogtam zavaromban.
-Milyen érzés?-kérdezte az egyik hosszú, fekete hajú.
-Mi?-értetlenkedtem.
-Tudod te-mérgesedett fel.
-Ó, hát az.. semmi különleges-mondtam zavartan.
-Mitől is vagy te más?-kérdezte ámulva egy barna hajú lány.
-Nem tudom- sütöttem le a szemem, feszengtem. Belépett az orvos csoport én pedig örömmel vetődtem a Jake-nek elnevezett orvoshoz.
-Rivera! Gyere velem -mutatott rám, majd a fekete hajú sráccal együtt elindultunk utána.
-Mellesleg Zed vagyok- nyújtott kezet az igen goromba srác.
-Örülök-erőltettem mosolyt, majd Jaket kezdtem el bámulni, mert az elkezdte bemutatni a gyógyszereket, sebészeti eszközöket, amiket majd átkell adnunk neki. Miután befejezte bement a műtőbe segíteni egy műtéten, minket együtt hagyva a sráccal.
-Kezdjünk neki a gyógyszerezésnek- szólt halkan, majd elmentünk a gyógyszerek felé.-Ezt vidd az egyeshez és add oda neki, ő magától lenyeli, majd gyere vissza és ezt itt vidd a hatoshoz...azt majd megmutatom hogyan kell, a többit majd később.
-Okés- válaszoltam, majd felkaptam a 3 gyógyszeres dobozt és egy pohár vizet, majd odasétáltam az egyeshez, aki kedvesen méregetett engem.
-Új lány?-nyöszörögte az asszony, mire suttogtam egy igent. Lekaptam a gyógyszeres kupakokat és az egyikből kettőt, a többiből egy szemet vettem ki, majd átnyújtottam a betegnek.-Köszönöm-felelte kedvesen, majd lenyelte a gyógyszereit. Átvettem az üres poharat és visszasétáltam, majd megvártam Zedet.
-Ezt fogd meg, én meg ezt hozom- mutatott egy óriási tűre. Oda sétáltunk a 6-oshoz, aki elég rossz állapotban volt. Beraktam a szájába a tablettát és löttyintettem még hozzá egy kis vizet is, aztán ő lenyelte, de nem igazán tudta mit csinál.
-Szegény-suttogtam.
-Aha..az. Van nála rosszabb eset is- felelte Zed unottan, majd lekötötte a beteg kezeit.-Töltsd meg a tűt ezzel a folyadékkal- mutatott egy fekete anyagra, amit azonnal fel is szippantottam a hatalmas tűvel.-Most fogd le a jobb karját, amíg én beleszúrom ezt- fojtatta majd a szúrásra felkészülve beállt a 6-os mellé. Jó erősen megfogtam a beteg kezét, ő pedig beoltotta az anyagot. A betegünk egy ideig mintha görcsöt kapott volna, majd elernyedt.-Rendben, gyere- indult el a mosdó felé.-Ezt mosd le, addig beadok pár gyógyszert-aztán már el is tűnt. Kezembe vettem a tűt és beáztattam a tisztító folyadékba. Rendesen kimostam kívül-belül aztán vissza szállingóztam a segítőhöz.
-Elkészültem-szóltam halkan, mire rám nézett és elvette az éles tárgyat.
-Remek, most hozd ezt utánam és ha lehet akkor ne ijedj meg- mosolygott.
-Jó- mondtam miközben elkezdtem félni. Hosszú sorokon mentünk keresztül a 34-es betegig, aki olyan rossz állapotban volt, hogy tényleg megrémültem.-Te jóságos atyaég-tört ki belőlem, és éreztem ahogy Zed elvigyorodik.
-Nyugi, nem harap- nézett rám, aztán elvette cserekötéseket és átcserélte a betegünk használt kötéseit.-Segítesz?- emelte rám a tekintetét, mire leraktam egy székre a többi dolgot és együtt kötöttük át a felismerhetetlenségig eltorzult személy sebeit.
-Basszus nagyon vérzik- mondtam, mikor az új kötés átázott.
-Elfog vérezni- vált halálsápadttá Zed.-Gyorsan kösd el a vérzést-utasított, mire én próbálkoztam vele, utána átvette és ő próbálta.-A francba-ordította, amikor a pittyegést egy hosszú sípolássá változott.-Meghalt-közölte halkan.
-Nem-feleltem döbbenten.-Nem...az nem lehet-léptem az elvben halott személy fölé. Hirtelen késztetést éreztem, hogy megérintsem a szívét, így ezt is tettem. "Nem halhatott meg, élnie kell"-gondoltam egymás után többször is.
-Meggyógyul... MEGGYÓGYUL! ÉLNIE KELL!- csak akkor jöttem rá, hogy ordítok, mikor már kimondtam a szavakat. Hirtelen kékes fény borított be mindkettőnket és Zed halk nyögése hallatszódott valahonnan messziről. Kimerítőnek éreztem azt, hogy a kezem a beteg mellkasán van, de nem vettem le róla, valamilyen erő hozzáfűzött.-Meggyógyul-suttogtam utoljára, majd csak homályos foltként észleltem a közeledő földet, aztán elsötétült a világ.

Andy
Csak ültem a templomban és próbáltam nem Liára, hanem mások gondolatára összpontosítani, amikor egy üvöltés zengett át az agyamon...azaz sokszor hallottam 2 mondatot kiabálni.
"MEGGYÓGYUL! ÉLNIE KELL!" üvöltötte Lia az agyamban. Mi a fene történt?-pattantak fel a szemeim. Azonnal én is felálltam és sebesen szaladtam a gyógyítósátor felé. 10 perc elteltével már a döbbent arcú Lexivel találtam szemben magam.
-Mi a fene történt?-kérdeztem idegesen, mire az egyik ágyon fekvő Liára mutatott, nem volt eszméleténél. Mellé rohantam, végig simítottam az arcát, majd kérdőn Lexire néztem.
-Andy...ő... Nem is tudom pontosan mi történt...én arra jöttem ki, hogy...Lia a földön fekszik ájultan és...Zed pedig ijedten ül mellette.
-MI TÖRTÉNT?-ordítottam el magam, mire Zed lépett elém.
-Én... Vagyis mi épp elláttuk a beteget-kezdte félősen, mert látta, hogy szikrázik a szemem.- Aztán...nem állt el a vérzése a betegnek...és...meghalt, de aztán Lia szeme világítani kezdett ...
-Neked Rivera- mordultam közbe.
-Értem..őő..És megérintette a 34-est. Aztán én elestem, mert mindketten kéken kezdtek ragyogni és megemelkedtek a földről. Repültek...vagy ilyesmi és egy ideig Rivera szavakat mormogott, aztán azt ordította, hogy: "Meggyógyul, élnie kell!" és szépen lassan visszaereszkedtek a földre, Rivera pedig elájult, el kellett kapnom-fejezte be, mire mindannyian döbbenten bámultunk rá.
-És...a beteg?-kérdetem, mire a maga mellett álló emberre mutatott, aki tökéletes egészségnek örvendett.
-Az nem lehet -suttogta Lexi.-Andy?
-Én sem tudom... Hatalmas ereje van...-suttogtam halkan. Mindenki csöndben állt, aztán nyöszörgést hallottam.-Rivera?-kérdeztem, mire az válaszolt.
-Andy?-kérdezte elgyötörten, majd felült.-Itt meg mi van? Miért néztek rám? Mi történt?-kérdezgette.
-Éppen most támasztottál fel egy halottat- mondta Zed, mire Lia ránézett.
-Mi..? Én...azt nem...vagyis hát...nem tudtam mit csinálok-motyogta maga elé.
-Köszönöm-szólt közbe a feltámasztott ember, majd átölelte a lányt.
-Igazán nincs mit -felelte az zavartan.-Viszont borzalmasan fáradt vagyok... és szédülök- mondta a csendnél alig hangosabban, majd felállt.
-Lemegyünk és alszol egyet-jelentettem ki.- Ti térjetek vissza a mindennapi dolgaitokhoz- parancsoltam, mire azok felocsúdva a történtekből neki álltak visszagaloppozni a dolgaikhoz.-Jake te gyere velem.
-Jövök-felelte amaz és mellém lépett. Lia után haladtunk egy kicsivel, aki döcögve ment lefele a szobájába.
-Te egy vagy az ötökből... Úgy gondolod, hogy ez segíthet a gyógyítósátorotoknak?
-Andy... ezzel rengeteg embert megmenthetünk..főleg ha nem lenne ilyen fáradtságos számára és úgy gondolom mindenképp szükség van rá itt.
-Szerinted ezt lehet máshol is használni?
-Mármint őt? Ő nem egy fegyver... ő csak erősebbé tehet, de nem használhatod fegyvernek.
-Nem is úgy értem... szerinted mit tud még ezen kívül? Például a fegyverek készítésénél...
-Nem tudom... nem is tudhatom... ezt még ő se tudhatja.
-Igaz, bocsáss meg csak...
-Felkavart.
-Igen.
-Nyugi, semmi baja nem lesz-mosolygott rám, mire értetlenkedve néztem rá.
-Miről...?
-Félted őt.
-Aha, lehet. Kedves lány- motyogtam zavartan mire Jake felnevetett, aztán visszament a sátorba én pedig Liához léptem. - Jól vagy?-kérdeztem aggódva.
-Aha megvagyok- mondta fáradtan, majd beléptünk a szobájába. Lassan lefeküdt az ágyába, majd elmosolyodott, amint mellé ültem. Végig simítottam puha bőrén, mire lecsukta a szemeit. Megérintettem a csuklóját, majd a tenyerét és végül az ujjaink találkoztak, ő pedig kábult állapotban összekulcsolta azokat. Nagy szemekkel néztem, ahogy lehúz maga mellé, majd elmerül az álmaiban. Ujjaival szorosan fogta az enyémeket és csukott szeme alatt már nem ebben a világban járt. Elmélyülten néztem arcát, azokat a tökéletes vonásokat, amelyek pár hete még azt sugározták, hogy nem marad életben. Percekig bámultam őt, majd egy puszit nyomtam a homlokára és kihúztam az ujjaim az övéi közül és visszatámolyogtam a saját szobámba és ráfeküdtem az ágynak elnevezett matracra és mosolyogva gondoltam Lia nevetésére, majd elnyomott az álom engem is.

A Remény

Lia
Mintha villám csapott volna bele, aztán kicsit zavartan válaszolt.
-Andy-mondta. Szememet nagyra nyitottam, úgy néztem.
-Tényleg? Te vagy?-suttogtam.-Azt mondták idehívják aki kimentett...te?-kérdeztem meglepődve.
-Igen...és ha jól sejtem akkor te Lia vagy, az egyik vezére az ellenállásnak.
-Honnan?-kérdeztem. Sejtelmem sem volt, honnan tud információkat rólam.
-Tudod én hallom a remény gondolatait.
-Szóval igaz.
-Mi igaz?
-Mindig terjengett egy sztori odaát, hogy te olvasol a gondolatokban.
-Majdnem. Csak a remény gondolataiban...azokban a gondolatokban, amikben él a remény-válaszolt kedvesen. Pont olyan volt mint amilyennek elképzeltem...viszont sosem gondoltam volna hogy találkozhatok vele. Nem nagyon értettem mit jelent, hogy csak abban a gondolatban, ami reménykedik, de iszonyatosan fájt a fejem, így nem is tudtam volna elgondolkodni rajta. Láthatta rajtam, ezért hátrasimította a fejem és azt mondta pihenjek inkább. Miután elment gyorsan elaludtam.

Andy
Milliónyi kérdésem lett volna hozzá, már régóta szeretnék vele beszélni, hisz olyan érdekes...valamiért különleges. Amíg ő aludt elővettem a könyvet és dobogó szívvel nekiálltam olvasni. Talán 2 óráig olvastam, teljesen megrendültem. Levolt írva minden ami megtörtént...és a vége felé ami megfog történni. Lara azt is leírta, hogy a robbanáskor 2 világ keletkezik, és ez által a Félelem átveszi a hatalmat. Le volt írva, hogy ő elveszti a robbanáskor a látó képességét és a kősivatag végén fog lakni. Levolt írva, hogy én leszek a 2. világ vezére és, hogy az első világban az ellenállók hadakoznak majd. a több ezer oldalas könyv lapjaira csak meredtem. Valószínüleg le van írva, hogy mi lesz a küzdelem vége... gyorsan hátralapoztam, de közben megpillantottam egy rajzot. Egy rajzot egy lányról, aki nagyon hasonlított Liára. Megálltam és olvasni kezdtem.
"A Rivera...
Sokha fokda amka a msak nen kélt. - Sok ideje amikor a nap nem kelt.
Volt er dana tu vaga, szu latsa a msak- Volt egy lány aki vágyott rá, hogy lássa a napot.
Ergi msak orva musle vaga, szu fedulla és fereplun a cillagak kozte. - Egyik nap olyan erősen vágyott rá, hogy felgyulladt és felrepült a csillagok közé.
És a dana ettu a msak.- És a lányból lett a nap.
Mar riveraet bonte, usz latsa fog.- Mert reménykedett benne, hogy látni fogja
Ilton a msak amka a Rivera repla ilton.-Eljön a nap amikor a remény újra eljön.
És matmort et a vilgan. - És változtatni fog a világon."
Ezt nem értem...mit keres ott Lia képe? Egy lány, akiben él majd a legnagyobb remény. Rivera... ez Lia vezeték neve...
-Baszd meg- suttogtam. Liát azért hallom hangosabban, mert ő a Rivera... a remény. Letettem a könyvet és kisétáltam a szobámból. Megkellett emésztenem a dolgot.
Liának 2 napot kellett még bent töltenie a gyógyítósátrunkban, majd Lexa elengedte azzal a feltétellel, hogy egész nap fekszik az ágyában...nem mintha tudna mást csinálni. Kiemeltem az ágyából és a lábára állítottam. Kicsit felszisszent, de lassan sétált.

Lia
Rohadtul fájt a lábam, de nem szóltam, mert már így is annyi mindent tettek értem. Lassan próbáltam sétálni, ami egy ideig ment is, de végül összecsuklottak lábaim, mire Andy felkapott én meg vörös arccal engedtem, hogy vigyen.
-Miért nem szóltál, hogy ennyire fáj a lábad? -kérdezte, már a föld alatt.
-Túlélem- nyögtem. Rám nézett, majd megcsóválta a fejét. Egy óriási föld alatti alagútban haladtunk, amiről azt mondták, hogy itt laknak a 2. világ lakosai. 5 percig sétáltunk, mire egy zsákutcába érkeztünk, ahol 6 ajtó volt.
-Itt lakunk mi... a BVB. Te mellettem fogsz lakni... szeretnék veled sokszor beszélni, hisz te vagy a Remény.
-Nem értem... mindenki ezzel jön. Milyen remény? Miről van szó?-kérdeztem idegesen. Összeráncolta a homlokát, majd bevitt a szobába és lerakott az ágyra.
-Nem tudod?
-Mit?
-Hogy mi az, hogy a Remény?
-Nem... mármint a szó jelentését értem, csak nem tudom miért mondja nekem ezt mindenki.
-Akkor elmondom- szólt, majd leült az ágyamra. Elmesélt egy hosszú történetet,mesélt egy könyvről, egy lányról, a Reményről, és hogy ki vagyok. Miután felfogtam a dolgokat idegesen bámultam Andyre.
-Én nem vagyok különleges.
-De az vagy-mosolygott. Látta rajtam, hogy nekem még sok ez a dolog...hisz minden olyan hirtelen történt. Így azt mondta gondolkodjak ezen és utána magamra hagyott. Hátradőltem és egész este ezen járt az agyam, majd a végén elaludtam a fáradtságtól.

3 nap után...

Lia
Csak ültem és vártam. Hogy mire azt magam sem tudtam...Talán a halálra. Elfogtak és még nem öltek meg. Még. Előtte tönkre tesznek. Talán megölik előttem azokat akiket szeretek...de hát azt már megtették. Dave. Vége mindennek, innen nincs kiút. De ha van...Andy. Ő segíthet, csak Ő. Órákon keresztül ültem a falhoz láncolva és vártam a nagy semmit. Hirtelen egy motoszkálás ütötte meg a fülem. Jobbra pislantottam, mire egy kis egéren akadt meg a szemem. Ételt keresett. Ő is ugyanolyan egyedül volt, mint én. Váratlanul kicsapódott az ajtó és belépett rajta 2 öltönyös. Kezeimet kiszedték a láncból, majd elhurcoltak magukkal.
-Hova visznek?-kérdeztem halkan.
-Jobb ha nem tudod-felelte az egyik nevetve. ezek után inkább nem szóltam, csak próbáltam kitalálni, hogy vajon merre fognak vinni.
-Andy, kérlek-suttogtam. Egyikőjük rám nézett és pofán vágott.
-Komolyan? még mindig nem fogtad fel? Még mindig reménykedsz, hogy eljön? Nem. A legszigorúbban őrzött fogoly vagy, nem fog kiszabadítani! Nincs kiút innen.
Eddig nem néztem semelyikőjükre, de most kissé felemeltem fejem, minek hatására a hajam elcsúszott a szemem elől és belenéztem a szemébe. nem szóltam csak égető pillantással figyeltem. Egy ideig viszonozta, majd felhúzta szemöldökét és előre fordult. Eljön- gondoltam magamban. Gondolataimba merülve az úton többször összecsuklott a lábam, ami már alapból nem volt túl jó állapotban a sok megerőltetés miatt. Mindenem sajgott, de meg sem mukkantam. Mikor elérkeztünk a helyre megállt a csoport és kinyílt előttünk az ajtó. Egy újabb terem...és egy koponyára festett arcú alak.
-Meghoztuk.
-Köszönöm, mehettek-szólt mosolyogva, mint akinek jó a kedve. amint kimentek a többiek ez a mosoly vicsorba váltott át.-Jó estét Remény-köszöntött. Remény. Sosem hívtak így. Nem válaszoltam.
-Nem tudtad, hogy illik visszaköszönni? -suttogta nyájasan, majd valamivel egy akkorát vágott a hátamra, hogy térdre estem.
-Jó estét...
-Ó, milyen udvariatlan vagyok...be sem mutatkoztam. Én Koponya vagyok, legalább is ezen szólítanak itt.
-Kreatív-suttogtam magam elé.
-Mit mondtál?- közeledett felém vészjóslóan.
-Semmit-válaszoltam kicsit hangosabban.
-Sejtettem- mondta, majd még egy csapást éreztem, mire felsikoltottam.
-Mit akar tőlem?-sziszegtem.
-Óó...Csak megtudni pár számomra igen értékes információt.
-Mivel kapcsolatban?- persze sejtettem a választ.
-Az ellenállással kapcsolatban.
-Nem segíthetek.
-Nem-e?-kérdezte boldogan majd egy újabb ütéssel cifrázta meg fájdalmamat.
-NEM-ordítottam majd felálltam. Előttem állt, szikrákat szóró szemmel meredt rám. Éreztem, hogy a csomó amit a kezeimre kötöttek meglazul, de nem tudtam szét szedni még, csak feszegettem. Koponya közelebb lépett hozzám, még a leheletét is éreztem. Végig simította az arcomat, majd egy puszit nyomott rá, majd kezével végig simította a vállam.
-Szép bőröd van- mondta, de nem válaszoltam. Valami készült.- Kár lenne...-mondta, és előhúzott egy kést.- Ha kicsit megcsonkítaná valaki- fejezte be a mondatot, majd várt egy percet, de mivel nem voltam hajlandó köpni, ezért vágott egy sebet a vállamtól a hajlatomig. Felüvöltöttem fájdalmamban, de nem beszéltem. Szememből patakzottak a könnyfolyók és a sebből pedig a vörös vér.
-Na beszélsz végre?- váltott át hirtelen a nyájas hangneméből élesbe, meglátszott mennyire türelmetlen.
-Nem-mondtam lehajtott fejjel, mire megérintette az állam.
-NEM?-ordított rám, majd egy óriási pofon találta el az arcomat. Az orromból is megeredt a vér.
-ÁLLJ!-ordított valaki. A Félelem.-Ne öldd meg.
-Nem beszél...
-Fog majd beszélni.
-Mások már beszéltek volna...
-De ő a Remény. És nincs annál nagyobb diadal, mint legyőzni a Reményt. Beszélni fog. Most vigyétek.
Elvittek. Vissza. egész idő alatt a mondottakon járt az eszem. Mit jelent ez az egész? szóval több ez mint amit eddig gondoltam? Lekötöztek és ott hagytak. Párszor még kihívtak és megaláztak, megvertek...de ott voltam. Napokig.

Andy
Éjjel Liát hallottam...mintha bántották volna...remélem csak álom volt. Reggel felugrottam még korábban az ágyamból és felkészültem a bejelentésre: támadunk. Bejelentésem után elkezdődött a készülődés, mindenki előkaparta a ruháit, amit a támadáskor hordunk. Az orvosok is előkészültek...több gyógyszert készítettek, több kötözőanyagot és felkészültek a bentről kihozott sebesültek szállítására is. 3 nap. ennyi idő kellett az elkészüléshez, addig minden egyes nap bőszen figyeltem, hogy miket gondolnak az emberek, mik a fejlemények. Amikor elérkezett a nap, már felkészülten indultunk neki. Elől az 5-ös. avagy mi, a BVB, utánunk a sereg. Én izgultam...láthatom Őt. Vajon mi lehet most vele? Ilyen gondolatokkal futottunk neki a támadásnak.
-Szóval még egyszer. Ti nekiálltok kiszabadítani mindenkit én megkeresem a könyvet és Liát.
-Igen Andy, ezt már 20x megbeszéltük- mosolygott CC. Ő sosem izgul, viszont pontosan tudja, hogy én mennyire. Visszamosolyogtam. A kapu elé érve egy óriási kiáltással elindult a sereg, én legelöl, többiek utánam. száguldottam a termek között, mindenütt Őt keresve és a könyvet. oldalamon egy kis táska lifeget, arcomat fekete csíkok díszítették. Eltökélten jártam folyosókat ,sorban engedtem ki az embereket, de Liát nem hallottam.  amikor megpillantottam 1 óriási páncélajtót. Felfeszítettem az egyik ajtaját, majd bementem egy poros raktárba, ahol egy kisebb szekrény állt lelakatolva. Elővettem egy hullámcsatott, majd 5 percnyi feszegetés után kinyitottam a lakatot. a szekrény ajtó kinyílt én meg kivettem a könyvet belőle. Beraktam a táskámba, majd tovább siettem. Benyitottam a mellette lévő cellába, ahol egy vérző, ájult lánnyal találtam szemben magam.
-Jesszusom-suttogtam. Kevés ilyen meggyötört ember van itt, és Lia hol van? Nincs több időm. Berohantam, a hullámcsattal leszereltem a kezéről a bilincset.

Lia
Valaki bejött, nem láttam ki. Minden homályos volt. Fáztam, mindenem fájt. Közelebb lépett, majd megérintette az arcom. Mikor látta, hogy nem vagyok magamnál neki állt leszedni a láncokat. Pár perc alatt el is végezte a műveletet, majd ismét hozzám fordult.
-Kelj fel-mondta szelíden, de kissé sürgetve. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Egyre rosszabbul láttam, végül minden elsötétült.

Andy
Nem gondolhattam komolyan, hogy azt mondom neki álljon fel. elemeltem és a karjaimban indultam vele kifele. Meg fog halni, gondoltam, ilyen sebekkel szinte nem is lehet megbirkózni. Pedig milyen fiatal és milyen szép az arca, gondoltam. Száguldva rohantam kifele, kezemben a félholt lánnyal, aki már a halálán volt. Az ajtóhoz érve belekellett húznom, mert épp záródott be. Oldalamat már szétcsapta a táska, de rohantam a többiek után akik szintén mentettek. Amikor utolértem őket már a táborban voltunk.
-Lexa-üvöltöttem főorvosunk után. Hátha megtudja menteni a lányt. Odasétált hozzám.
-Mit akarsz?-kérdezte sürgetve. Elé emeltem a lányt.-Andy...más betegek is vannak és neki igen kevés az esélye...
-Nem érdekel, próbáld meg-mondtam neki szinte könyörögve...túl fiatal a halálhoz. Sóhajtva átvette a lányt majd sietve beindult. Órákat vártam, mire hírt kaptam a lány felől. Lexa egyenes hozzám jött bejelenteni, hogy a lány túlélte és már ébredezik. Nagy szemekkel bámultam rá, majd megöleltem.
-Köszönöm-nevettem, mire kijelentette, hogy még 2 személy vár nagyobb műtétre, én meg vigyorogva mentem a sátorhoz, ahol feküdt a megmentettem. Szinte mindene bevolt kötve, csak a feje nem. sustorgás ütötte meg a fülem, pedig most kizártam a gondolatokat. A lány rám nézett, majd ennyi mondott.
-Ki vagy te?- hangja villámként hasított belém. Ő az...Lia.

Elfogva.

Lia
Talán több órás volt az út...csak annyit éreztem, hogy a lábam zsibbadt, a kezem fájt és szédültem.
-Kifelé -mordult a sofőrszék irányából valaki. Engem megmarkolt egy kéz és kirántott a kocsiból, mire a földre zuhantam. A lábamon óriási seb képződött ennek hatására. Felállítottak és többen is felkarolva vittek. Semmit nem láttam, csak mentem amerre húztak. Talán 20 percet sétáltunk valami növényekkel körül vett területen, mert minden egyes tüske belém akadt. Hirtelen megtorpant a társaság és egy csipogó hangot hallottam, majd valami elkezdett mozogni, valami gép.
-Befelé -mordult ugyanaz a hang aki, a vezető ülésben ült a kocsiban. Belöktek egy épületbe ami nyomasztó csöndben süppedt. Minél beljebb mentünk annál halhatóbbá vált számomra valami. Hangok. Olyan lények hangjai akik nem érzik magukat jól. Mintha kínoznák őket. Aztán váratlanul meghallottam Őt.
-ÁÁÁÁH- ordította Dave. Ezt hallva megvadultam és rángatózni kezdtem.
-DAVE- ordítottam. Válasz nem jött csak további üvöltözések sorai, közben próbáltak elvinni engem.- MEGMENEKÜLSZ DAVE, MINDKETTEN KISZABADULUNK... DAVEE!
Próbáltam neki valami reményt adni, és magamnak is.
-Lia? LIA? LIAA!- hallottam Őt.-MENEKÜLJ!
-MEGSZABADULUNK MINDKETTEN- üvöltöttem könnyek közt, de húztak tovább
-SZERETLEK- hallottam utoljára hangját, majd egy éles tárgy csapódott valahova és egy hatalmas nyögés kiséretében meghalt valaki.
-DAVE?? DAVE! UGYE NEM? NEEEEEM- üvöltöttem sírva, csak úgy. Valaki úgy pofán vágott, hogy állni is elfelejtettem.
-Kussolsz már végre hülye liba?!- hallottam a felbőszült morgós hangot. Még 2 ilyet kaptam, majd mentünk tovább. Sírtam és mélyen dühöt is éreztem. Megfizetnek érte! Már egy ideje sétáltunk, mikor egy óriási súlyos ajtó nyikorgása ütötte meg a fülem. Betoltak egy helységbe ahol már csak 3 öltönyös maradt velem.
-Ez meg ki? - kérdezte egy mély hang, ami mintha mindenütt ott lett volna.
-A vezérük, vagyis az egyik.
-Hmm- halkan hümmögött, majd hirtelen éreztem őt a bal fülemnél.-Félsz kicsilány? -kérdezte nyájasan. -Jól elintéztétek...Ki kérte, hogy ilyeneket tegyetek vele? Itt is elég rosszban lesz része- utolsó sorai , már az öltönyösöknek szóltak.
-Ellenkezett és ki akarta szabadítani a másik vezért-mondta monológ hangon az egyik.
-Igen? Még a teljes kilátástalanságban is reményt látott arra, hogy kiszabadítsa?-kérdezte élesen.
-Valahogy úgy.
-Igen kicsilány? Nem tudtad hova igyekszel?
-De...
-Tessék?
-Tudtam.
-Hmm..-ismét válasz nélkül méregetett.-Mi a neved?
-Lia...
-Teljes?
-Rosalia Rivera.
-Rivera? Ez érdekes.
-Miért is? -kérdeztem dacosan.
-Csak, mert a régi föld nyelvén a Rivera azt jelentette Remény.
-Nagy úr...-szólalt meg az egyik öltönyös. - Akkor most őt is öljük meg?
Egy puffanás és egy fájdalmas kiáltás ütötte meg a fülem.
-Nem hallottad? Süket vagy?... Még csak az kéne. Nem. Vele más terveim vannak. Vigyétek abba a tömlőcbe, amelyik a könyv mellett van.
-Értettem Nagy úr- felelte félve egy másik, majd kirángatott engem. Ismét gyalogoltunk akár 10 percet is mire elérkeztünk arra a helyre amit kijelöltek nekem. Már fáradt voltam.
-Elérkeztünk- nevetett az egyik. Kinyílt egy ajtó belöktek rajta majd levették a kendőt. Egy cellában voltunk, ami kissé megijesztett. Penészes, pókhálós, repedezett fal és két bilincs lógott ki a falból.
-Ülj le drágám-szólt egy másik maró gúnnyal a hangjában. Nem tettem mire lelöktek és felállni nem engedtek. Megfogták a kezem és hozzá láncolták az egyik falhoz, majd másikat a másikhoz. Aztán itthagytak...egyedül. "Andy" gondoltam "segíts"

Andy
Egy újabb nap. Felkeltem az ágyamból, amit egy matrac helyettesített. 6 óra. Kiléptem a szobámból és lementem a többiekhez mondani egy beszédet, hogy lelkesítsem őket. Nem vagyunk túl sokan, csak pár ezres sereggel rendelkezünk, de ők szívvel és lélekkel benne vannak a dologban. Vannak gyerekek is, akik inkább csak segíteni próbálnak... és vannak az orvosaink akik a harcban vagy a készülődések során megsérült embereket segítik meg. Délelőtt a beszéd után kimentem segíteni a többieknek, délben ebéd után végig néztem a sebesültjeink számát, gyógyulásaiknak arányát, majd délután végre elvonultam a templomunkba. Leültem középre és belemélyedtem a gondolatokba.
"Drágám ne félj", "Kérlek ne tedd ezt, tudod, hogy nem juthatsz át a kapun" , "Hiába...csak Ő segíthet", "Este végre gyűlés van..."
Mindenféle gondolatot hallottam. A remény gondolatait. Amit a szív szült, amire vágynak, ami a világosság számukra, ami még elvezetheti őket a jóra. Van egy lány akinek mindegyiküknél hangosabb a reménye és minden egyes nap hallom az erős hangját, ahogy a segítségünket kéri, ahogy bízik abban, hogy sikerül segíteniük nekünk, ő az ellenállás egyetlen női vezére, Lia. Gondolataiból sok információt tudtam meg, ami előnyünkre vált. Nagyon érdekesnek tartom őt és ha egyszer találkozom vele, akkor bizonyára fel fogom ismerni. Most viszont nem hallottam.
"Én itt vagyok.", "Igen" Igen ez Dave...és Lia. A két vezér, Tom nincs ott úgy hallom. Annyit hallottam már Liát, hogy szinte mindent tudok az ellenállókról. Minden nap éjfélig itt ülök és hallgatom Őt.
"NEEE" egy üvöltés...Lia üvölt. Mi történt?
"Meghalt" KI?
"szerettem..."
"DAVE...neeeem" Az nem lehet. Szóval elfogták?
 "Őt semmi és senki nem pótolja. De már csak miatta is le kell győznünk. Hogy legyen értelme a halálának." Megölték. Az egyik vezért. Szegény Lia, szerette őt. Ennyit elég tudnom... most mást is megkell hallgatnom. Szívemben borzalmas érzés telepedett le Dave halála nyomán, de muszáj volt mást is meghallgatni, hátha megtudok még valamit.
"Mr. Clark is hozzájuk tartozik...láttam rajta a jelet ezt elmondom nekik a gyűlésen majd" szóval Mr. Clark...
"Andy kérlek segíts rajtunk, meg fognak ölni" ez bentről jön... a várból.
" Csak a gyerekemet ne kérem!! " Ez is... bárcsak segíthetnék...
*órákkal később*
"Csak ő segíthet érted már? Csatlakozz hozzánk és minden jobb lesz!" Beavattak valakit. Új tagban reménykedem benne.
" MENEKÜLJETEK. VIGYÁZZATOK EGYMÁSRA" Lia hangja hirtelen csapódott be a fejembe.
"Még elmenekülhetnek" Mi történt?
"Vége a gyűlésnek...új hely kell" LEBUKTAK?
"Mi? Zoli? Jenna? NEM" Mi történt velük?
"Nem halhattak meg..." Újabb halottak...
"Tom" szóval ott van.
"Andy kérlek segíts, te vagy számomra a remény" Lia... Lia! Mi történt vele?
"Hova megyünk?" Elfogták?? Mi van vele??
Csönd ...semmi... csak a háttérben a többi gondolat.
"DAVEEE" ÉÉÉL??
"MEGMENEKÜLSZ DAVE, MINDKETTEN KISZABADULUNK... DAVEE!" Mi történik ott?
 "MENEKÜLJ!" ez Dave!
"MEGSZABADULUNK MINDKETTEN" ki akarja szabadítani. Ez volt a célja? Ezért ment oda? Vagy elfogták?
"Szeretlek" ez DAVE!
"NEEEEE... nem lőhették le" Most tényleg megölték??? De csak most...most.
"Megfizetnek" ne csinálj semmit Lia!
"Itt van a Félelem" úristen ... elé vitték...megölik.
"megakarom ölni......." ne csinálj semmit!!!!!
"Mi a nevem? Rosalia Rivera... átkozott Rivera család" Rivera...de hát ez reményt jelent.
"Remény... persze, az én családom neve pont a remény?" Tehát elmondták neki.
"Nem öl meg?" NEM ÖLIK MEG? kissé megnyugodtam...
" Mi ez a hely???" Hova vitték?
"Nem...nem fogok odaülni ..áh" HOVA??
"Hülye láncok... mozdulni sem tudok" Szóval egy cellába vitték...
"Milyen könyvről beszéltek?" KÖNYV?
"Mi lehet benne? Ha oda tudnék menni a szomszédba elhoznám...van időm olvasni" Rejtegetnek egy könyvet... talán a jóskönyv amit Lara hagyott még a régi hazára. Náluk lenne? Úgy tudtam elpusztult.
"Andy" Lia...
"Segíts....." ennyi, kész, csönd van. Vagy elaludt vagy meghalt. Remélem az első. Segítenem kell. Újabb akciót tervezünk (kisebb szabadításokat szoktunk végezni) de most nagyobbat csinálunk. Fel kell készülnünk rá. 3 nap maximum... reméljük túl éli.
Mennyi az idő? 1 óra... mennem kell vissza...holnap nehéz napunk lesz....

Az ellenállók

*Lia*
Este 8. Anyámékat nem érdekelte, hogy miért nem láttak egész nap. Vacsorát nem kaptam, még csak meg se kérdezték kérek-e. Mondjuk nem is tudtam volna enni. Este 8. Indulnom kell. Ma este is gyűlés van az Ellenállók relytekhelyén. Persze nem az ajtòn sietek ki sose... az ablakra kiléptem, majd kicsùsztattam a lábaimat a párkányra. Lenéztem, kerestem a következőt, a szertár kis rácsos ablakának a párkányát. Miután megleltem leguggoltam és leeresztettem a lábaim. Már csak a kezemmel kapaszkodtam es hirtelen elengedtem, majd egy tökéletes érkezés kiséretében ùjra megkapaszkodtam, de màr a másik párkànyba. A rácsos ablak előttem volt én pedig az  egyik kezemmel könnyedén kiemeltem. Még 13 évesen csináltam kivehetősre, hogy elmehessek a gyűlésre. 3 teljes éve használom. Beugrodtam, majd visszahelyeztem a rácsot. Kimentem a folyosóra és 2 emeletet lelifteztem. Kinyitottam az ajtót és elindultam a raktár felé kb. 10 perc az ùt odafele azon az ösvényen amit 2 éve fedeztem fel. Egy sötét eldugott kis ösvény amin csak én haladok meg pár állatka. Megláttam a rozsda ette ajtòt, egy sűrű növényzettel benőtt epület ajtaját. Benyitottam ahol egy nagy társaság tárult a szemem elé.
-Lia..szia- üdvözölt Tom. Mosolygott. Nem tudja. Nem bírtam megszólalni, de ránézni is alig.
-Történt valami?-kérdezte meglepődve. Nem válaszoltam elindultam a bemondòhoz. Nem tudom mindenkinek külön elmondani. Akkor elmondom egyszer, mindenkinek. Felálltam az emelvényre amit még Dave-vel építettünk, szememből kicsordult egy csepp. Mindenki rám nézett. A haverok most léptek be borùs arccal, ők is felpillantottak ràm.
-Szeretnék valamit bejelenteni. 3-as vezérségünk Tommal velem és ...Dave-vel...megszűnt.Ezennel bejelenthetem, hogy ketten maradtunk, mert Dave...Dave-t elvitték -miutàn elmondtam nem bírtam tovább és sírtam. Térdre zuhantam,mire Tom odafutott hozzám.
-Lia -mondta megrökönyödve. Àtölelt.
-Szerettem-bőgtem neki. Még sosem bőgtem senki előtt.-Megígérte, hogy velem lesz.
-Sajnálom-mondta elhalkulva. A többiek sírtak, nem tudták mit tegyenek, sokan csak bàmultak. Hangokat hallottunk, mire felnéztem .
-Eljöttek-suttogtam. A mikrofonnak hála mindenki hallotta. Mindenki futni kezdett, menekültek
-Liát mentsétek!-üvöltött valaki.
-Majd menti magát, menjetek.
-Mindenki meneküljön- üvöltöttem.- Vigyàzzatok egymásra.
-Gyere-szólt Tom. Megpróbàlt kirángatni. Nehezen ,de a végére sikerült. Rohantunk kifele, de néhányunkat már elkaptak...a földon 2 hulla feküdt. Melléjük szaladtam. Egy pár volt ...Zoli és a barátnője Jenna.
-Nem-suttogtam mellèjük guggolva.-Zoli,nem- már majdnem sírtam. Jenna valószínűleg odarohant párjàhoz miután lelőtték és vele is végeztek. Valaki megérintette a vállam.
-Tom...-suttogtam, nem bírtam ránézni. A vállamat már nagyon szorította a személy. Felnéztem...nem Tom volt. Egy fekete öltönyös. Próbáltam menekülni, de nem tudtam. Felrángatott, de alig hagytam hogy elvigyen. Bedobott egy kocsiba, majd elindultunk. A szememet bekötözték, a kezemet meg hátrakötözték.
-Andy kérlek segíts- suttogtam.-Te vagy számomra a remény.
Az egyik fickó hirtelen elkapott.
-Mit mondtál?-kérdezte vészjóslón
-Semmit-válaszoltam.
-úgy legyen továbbra is-felelte majd lekevert egyet...

Megölik őket.

*Először is szeretném elmondani, hogy 2 személynek a szeméből fogjátok látni a történetet: Andy és Lia szeméből*
Lia
- Kelljél már fel - kiáltotta be anyám. A kedves kis anyucikám.
- Jól van már - emeltem fel fejem a párnáról. Egy újabb nap. Újabb keserves nap.
- Felkeltél? - üvöltötte ismét.
- Igen, anya, hagyjál már.
- Ne feleselj velem.
Nem válaszoltam. Már nem érdekel.
Anyám sosem szeretett úgy mint a testvéreimet, mert más vagyok. Ők mind vakok...mármint látnak, csak nem látják a valóságot. Azt hiszik még mindig ugyanabban a világban élünk. Nem fogadták el a tényt, hogy félre vezetik őket. Felkeltem és fáradtan a szekrényemhez vánszorogtam. Ruháimat magamra kapva lesiettem, hogy elfogyasszam a reggelit.
- Elkészültél végre? Csodás, tiszteletre méltó, hogy egyszer nem fogunk miattad elkésni.
- Sose késtél miattam, mivel nem is veled járok suliba - szűrtem a fogaim közt.
- De régen...sokat késtem - dadogott vörösödve, majd hirtelen egy nem törődöm mozdulattal felemelte magasra az orrát. - Készülj el! - utasított, terelve az előző témát. Egy megvető "pft" hangot adtam ki és visszafordultam az utolsó falatokhoz, mire apám felmordult.
- Hogy viselkedhetsz így? Szégyenkezünk!
- Mégis ki előtt? - vontam fel a szemöldököm.
- Mindenki előtt - mondta ráncolt homlokkal. Színpadiasan körülnéztem, majd egy sóhaj kíséretében apám arcába vágtam a sértést.
- Úgy látom sok ember létezik a világon.
- Ezt most abbahagyod! - rivallt rám szinte azonnal. - Készülj inkább a beszéd helyett!


Tartalmas beszélgetéseink után bevetettem magamat a szobámba, hogy táskámat magamra vetve elinduljak az iskolába. Remek kedvemet azt hittem semmi sem tetőzheti.
- Cső -szóltam vissza szüleimnek hanyag szólejtéssel, mikor kiléptem a kapun. Válaszra nem méltattak, mint sohase, csak folytatták tovább vak tetteiket.
Amióta csak próbálkozom a beavatásukkal nem figyelnek rám - de, hogy valamennyire látszon bennük , hogy mégiscsak a szüleim - nem dobtak fel a rendőrségnek (még). Amennyiszer belekezdtem mondandómba - hogy felfogják, be kell állnunk az ellenállásba - azonnal lehurrognak, vagy csak szimplán nem figyelnek oda rám és a szobámba küldenek, azzal az indokkal, hogy mégis hogyan képzelem én ezt tizenévesen,s nekünk a rendszer mellett kell állnunk. Nem fogadják be, amit mondani akarok, ami egyébként teljesen világos. Ők nem tudják felfogni, hogy a robbanás után -, ami elpusztította a teljes világ nagy részét - 2 kisebb világ keletkezett amit a "vezérünk" vára választ ketté. A "vezér"-t a  lázadók tagjai csak Félelemnek nevezik,s a várát, aminek két oldalán a végtelenbe húzódó falak éktelenkednek azt a kapunak a két világ között. Ez mind persze egy földön található, de az egyik világban élőkkel elhitették, hogy csak ők maradtak és ha meg akarnak menekülni a biztos halál elől, akkor itt kell maradniuk. Ám közben a Félelem elakar mindenkit pusztítani és meghagyni azokat, akik a talpát is fényesre nyalják. Uralni akarja a földet, az embereket. Mi, az ellenállás (ugye nem gondoltátok komolyan, hogy azért mert az anyámék nem, attól én sem vagyok benne..?) ezt megértettük és segíteni akarunk a másik világban rekedteknek, akik sereget szerveznek a Félelem ellen. Őket nem tudja megtámadni, mert sokan vannak és olyan helyek vannak ott, amikről az ember álmodni se merne, ezért túl veszélyes nekik, de sorban öli az 1. világban élőket....főleg azokat, akik ellene vannak. Az ellenállók, próbálnak csatlakozni a 2. világban élő társaikhoz, de a fal elválaszt minket,s bár nagyon ritka - hallottunk olyanokról, akiknek sikerült. A második világban élők az itteni lázadók példaképei, főleg az a bizonyos ötös...a BVB - a vezérek. A legfőbb vezér Andrew Biersack, ő a Próféta, és olyasmi pletykák terjengnek róla, hogy tudja olvasni az emberek gondolatait. Amikor ezt megtudtam, próbáltam neki üzenni fejben...azóta is próbálok, hátha.
Ashley Purdy, a haditervek mestere - az ő találmánya hogy a kapuban ragadt embereket megmentsék és ő végezte el először - egy igazi hős. Rengeteg megnyert küzdelmet köszönhetünk neki.
Christian Coma, a fegyverzseni. Kifejlesztett egy különleges képességet, amivel magába tudja gyűjteni a föld erejét, majd visszaadni neki, ezzel földrengést indukálva. A sereg összes fegyverét ő stabilizálta és próbálta ki először. Egy igazi zseni, de tényleg!
Jinxx, az igazi védelem. Amikor a két világ ketté vált, ő volt az aki össze gyűjtötte a második világban élőket - ő miatta élték túl. Ő adta az utasításokat, ő tervezte a föld alatti járataikat, segített az embereken. Egy csoda - ezrek köszönhetik neki azt amijük van. Ő foglalkozik leginkább a népük ügyével, ő intézi feléjük a bíráskodást, ő tudja kinek mi jár.
Jake Pitts, a Nagybetűs Gyógyító. Nemcsak manapság, de már a robbanáskor megsérülteket is ő kezelte egy másik gyógyítóval együtt, még Jinxx kérésére. Sajnos a másik gyógyítóról nem tudunk sokat, csak annyit, hogy ők vezetik az ottani gyógyítósátrat.
Szóval elérkeztem a suliba a gondolkodásom alatt. Belépve néhány bámészkodó alakkal találtam magam szemben. Minden megszokott régi, ismert. Mindenki ugyanaz, mindenkiről mindent tudni.
- Lia! -szólt valaki, de én azonnal felismertem a mély hangot. Hátrafordultam és Dave-t láttam állni előttem. Egy puszit nyomott az arcomra, majd megölelt.
- Szia, Dave - suttogtam mellkasába.
- Történt valami? - kérdezte aggódva és kicsit hátrébb tolt.
- Ugyanaz - válaszoltam vállvonogatva és lehajtottam a fejem. Megérintette az arcom, megemelte és megcsókolt.
- Én itt vagyok - újabb csók.
- Itt.
- És itt is leszek - újabb csók.
- Igen.
- Bármi történik, érted? - újabb...
- Igen.
- Akkor minden rendben? - ...
- Kicsit félek- vallottam be, s ekkorra már abbahagyta (pedig nem volt rossz szokás).
- Ironikus - sóhajtott.
- Miért?
- Mert a Félelem ellen küzdünk - mosolyodott el lágyan. Visszamosolyogtam. Elmentünk órára, mely talán a legkisebb lelki megrázkódtatás az életemben. Próbáltuk túlélni, én főleg rajzoltam (na ná, hogy terveket, mi mást?). Biosz óra után kimentünk a suli elé, kézen fogtuk egymást és megcsókolt. Megint. Ő a lelki támaszom, nélküle egyedül lennék és elveszett. Fekete "sörénye" olyan csibészesen lógott homlokába, barna szemei csak úgy játszottak a boldogságtól, még úgy is hogy tudta milyen boldogtalan a világ amiben élnünk kell - tökéletes volt és erőt adott nekem. Teljesen elvoltunk merülve egymásban, a furcsa páros, az iskola két legfurcsább embere (Vannak még ellenálló tagok a suliban, de ők próbálják leplezni, és mi...nem annyira) Pár lázadó lépett ki a suliba, s mikor észrevettek bennünket mosolyogva intettek. Csak mi voltunk ott. Mintha lassítva láttam volna. Egy autó hirtelen megállt a suli előtt és pár fekete ruhás ember lépett ki belőle ütőkkel és fegyverekkel. Mi még nem láttuk meg, egy csók közepébe mosolyogtunk, amikor kettő megfogta Dave-t és egy pedig engem.
- NEEEE! - üvöltöttem. Próbáltam kiszabadulni a fekete ruhás kezéből. - DAVEEE! - hisztérikusan ordítottam Neki. Hozzám akart férkőzni, de egyre csak vitték el. A a többiek földbegyökerezett lábbal álltak, én pedig tehetetlenségemben elsírtam magam. Megharaptam az öltönyöst és odarohantam hozzá, de arrébb löktek, amit Dave egy jól bemért ütéssel jutalmazott a pasasnak. Az se hagyta magát, fogta a fekete ütőjét és betörte vele a koponyáját. Dave koponyáját. Egy hangos reccsenés, majd fenn akadt a szeme. Engem földre taszítottak, a gondolat már a fejemben cikázott és az a két szó öntudatlanul is a számra állt.
-Nem...NEEE! -üvöltöttem, de ő már nem szólt. Az öltönyös fickók bepakolták hátulra, majd beültek. Felálltam odarohantam a fekete kocsihoz és elkezdtem ütni a kocsit, de elhajtottak. Nem bírtam megállni, hátra estem, mellettem azonnal megjelent pár kéz. Én csak a földön való vért néztem és sírtam. Lábaimat karommal átfogtam és hagytam, hogy a meleg kezek végig simítsanak a hátamon. Megölik.Vagy már megölték. Sose látom többé. Liza mellettem sírt, Pete a fejét fogta, Barna őrjöngött, Zoli meg megpróbálta leállítani. Borzalmas nap volt. Életem egyik legrosszabb pillanatával.
-Vége...meghal-suttogtam. Egész nap a szobámba zárkóztam. Senkinek sem mondhattam el mi történt, mert akkor engem is megölnének...főleg a szüleim. A gyűlésen majd megbeszéljük, majd este. Egész nap sírtam. Egy kép volt a kezemben, amin ketten vagyunk. Azért halt meg, hogy másoknak jobb legyen, hisz segített az ellenállásnak, de bárcsak élne. Itt lenne velem. Megérintene...de már nem fog többé. Túl kéne lépnem, hogy tudjak segíteni, de szeretem...hogyan lépném túl? ezen még egy bosszú sem segítene. Akár elpusztítjuk a Félelmet,akár nem... Őt semmi és senki nem pótolja. De már csak miatta is le kell győznünk. Hogy legyen értelme a halálának.
-Szeretlek-suttogtam és megcsókoltam könnyeim sós, sűrű folyama közt a képet.