3 nap után...

Lia
Csak ültem és vártam. Hogy mire azt magam sem tudtam...Talán a halálra. Elfogtak és még nem öltek meg. Még. Előtte tönkre tesznek. Talán megölik előttem azokat akiket szeretek...de hát azt már megtették. Dave. Vége mindennek, innen nincs kiút. De ha van...Andy. Ő segíthet, csak Ő. Órákon keresztül ültem a falhoz láncolva és vártam a nagy semmit. Hirtelen egy motoszkálás ütötte meg a fülem. Jobbra pislantottam, mire egy kis egéren akadt meg a szemem. Ételt keresett. Ő is ugyanolyan egyedül volt, mint én. Váratlanul kicsapódott az ajtó és belépett rajta 2 öltönyös. Kezeimet kiszedték a láncból, majd elhurcoltak magukkal.
-Hova visznek?-kérdeztem halkan.
-Jobb ha nem tudod-felelte az egyik nevetve. ezek után inkább nem szóltam, csak próbáltam kitalálni, hogy vajon merre fognak vinni.
-Andy, kérlek-suttogtam. Egyikőjük rám nézett és pofán vágott.
-Komolyan? még mindig nem fogtad fel? Még mindig reménykedsz, hogy eljön? Nem. A legszigorúbban őrzött fogoly vagy, nem fog kiszabadítani! Nincs kiút innen.
Eddig nem néztem semelyikőjükre, de most kissé felemeltem fejem, minek hatására a hajam elcsúszott a szemem elől és belenéztem a szemébe. nem szóltam csak égető pillantással figyeltem. Egy ideig viszonozta, majd felhúzta szemöldökét és előre fordult. Eljön- gondoltam magamban. Gondolataimba merülve az úton többször összecsuklott a lábam, ami már alapból nem volt túl jó állapotban a sok megerőltetés miatt. Mindenem sajgott, de meg sem mukkantam. Mikor elérkeztünk a helyre megállt a csoport és kinyílt előttünk az ajtó. Egy újabb terem...és egy koponyára festett arcú alak.
-Meghoztuk.
-Köszönöm, mehettek-szólt mosolyogva, mint akinek jó a kedve. amint kimentek a többiek ez a mosoly vicsorba váltott át.-Jó estét Remény-köszöntött. Remény. Sosem hívtak így. Nem válaszoltam.
-Nem tudtad, hogy illik visszaköszönni? -suttogta nyájasan, majd valamivel egy akkorát vágott a hátamra, hogy térdre estem.
-Jó estét...
-Ó, milyen udvariatlan vagyok...be sem mutatkoztam. Én Koponya vagyok, legalább is ezen szólítanak itt.
-Kreatív-suttogtam magam elé.
-Mit mondtál?- közeledett felém vészjóslóan.
-Semmit-válaszoltam kicsit hangosabban.
-Sejtettem- mondta, majd még egy csapást éreztem, mire felsikoltottam.
-Mit akar tőlem?-sziszegtem.
-Óó...Csak megtudni pár számomra igen értékes információt.
-Mivel kapcsolatban?- persze sejtettem a választ.
-Az ellenállással kapcsolatban.
-Nem segíthetek.
-Nem-e?-kérdezte boldogan majd egy újabb ütéssel cifrázta meg fájdalmamat.
-NEM-ordítottam majd felálltam. Előttem állt, szikrákat szóró szemmel meredt rám. Éreztem, hogy a csomó amit a kezeimre kötöttek meglazul, de nem tudtam szét szedni még, csak feszegettem. Koponya közelebb lépett hozzám, még a leheletét is éreztem. Végig simította az arcomat, majd egy puszit nyomott rá, majd kezével végig simította a vállam.
-Szép bőröd van- mondta, de nem válaszoltam. Valami készült.- Kár lenne...-mondta, és előhúzott egy kést.- Ha kicsit megcsonkítaná valaki- fejezte be a mondatot, majd várt egy percet, de mivel nem voltam hajlandó köpni, ezért vágott egy sebet a vállamtól a hajlatomig. Felüvöltöttem fájdalmamban, de nem beszéltem. Szememből patakzottak a könnyfolyók és a sebből pedig a vörös vér.
-Na beszélsz végre?- váltott át hirtelen a nyájas hangneméből élesbe, meglátszott mennyire türelmetlen.
-Nem-mondtam lehajtott fejjel, mire megérintette az állam.
-NEM?-ordított rám, majd egy óriási pofon találta el az arcomat. Az orromból is megeredt a vér.
-ÁLLJ!-ordított valaki. A Félelem.-Ne öldd meg.
-Nem beszél...
-Fog majd beszélni.
-Mások már beszéltek volna...
-De ő a Remény. És nincs annál nagyobb diadal, mint legyőzni a Reményt. Beszélni fog. Most vigyétek.
Elvittek. Vissza. egész idő alatt a mondottakon járt az eszem. Mit jelent ez az egész? szóval több ez mint amit eddig gondoltam? Lekötöztek és ott hagytak. Párszor még kihívtak és megaláztak, megvertek...de ott voltam. Napokig.

Andy
Éjjel Liát hallottam...mintha bántották volna...remélem csak álom volt. Reggel felugrottam még korábban az ágyamból és felkészültem a bejelentésre: támadunk. Bejelentésem után elkezdődött a készülődés, mindenki előkaparta a ruháit, amit a támadáskor hordunk. Az orvosok is előkészültek...több gyógyszert készítettek, több kötözőanyagot és felkészültek a bentről kihozott sebesültek szállítására is. 3 nap. ennyi idő kellett az elkészüléshez, addig minden egyes nap bőszen figyeltem, hogy miket gondolnak az emberek, mik a fejlemények. Amikor elérkezett a nap, már felkészülten indultunk neki. Elől az 5-ös. avagy mi, a BVB, utánunk a sereg. Én izgultam...láthatom Őt. Vajon mi lehet most vele? Ilyen gondolatokkal futottunk neki a támadásnak.
-Szóval még egyszer. Ti nekiálltok kiszabadítani mindenkit én megkeresem a könyvet és Liát.
-Igen Andy, ezt már 20x megbeszéltük- mosolygott CC. Ő sosem izgul, viszont pontosan tudja, hogy én mennyire. Visszamosolyogtam. A kapu elé érve egy óriási kiáltással elindult a sereg, én legelöl, többiek utánam. száguldottam a termek között, mindenütt Őt keresve és a könyvet. oldalamon egy kis táska lifeget, arcomat fekete csíkok díszítették. Eltökélten jártam folyosókat ,sorban engedtem ki az embereket, de Liát nem hallottam.  amikor megpillantottam 1 óriási páncélajtót. Felfeszítettem az egyik ajtaját, majd bementem egy poros raktárba, ahol egy kisebb szekrény állt lelakatolva. Elővettem egy hullámcsatott, majd 5 percnyi feszegetés után kinyitottam a lakatot. a szekrény ajtó kinyílt én meg kivettem a könyvet belőle. Beraktam a táskámba, majd tovább siettem. Benyitottam a mellette lévő cellába, ahol egy vérző, ájult lánnyal találtam szemben magam.
-Jesszusom-suttogtam. Kevés ilyen meggyötört ember van itt, és Lia hol van? Nincs több időm. Berohantam, a hullámcsattal leszereltem a kezéről a bilincset.

Lia
Valaki bejött, nem láttam ki. Minden homályos volt. Fáztam, mindenem fájt. Közelebb lépett, majd megérintette az arcom. Mikor látta, hogy nem vagyok magamnál neki állt leszedni a láncokat. Pár perc alatt el is végezte a műveletet, majd ismét hozzám fordult.
-Kelj fel-mondta szelíden, de kissé sürgetve. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Egyre rosszabbul láttam, végül minden elsötétült.

Andy
Nem gondolhattam komolyan, hogy azt mondom neki álljon fel. elemeltem és a karjaimban indultam vele kifele. Meg fog halni, gondoltam, ilyen sebekkel szinte nem is lehet megbirkózni. Pedig milyen fiatal és milyen szép az arca, gondoltam. Száguldva rohantam kifele, kezemben a félholt lánnyal, aki már a halálán volt. Az ajtóhoz érve belekellett húznom, mert épp záródott be. Oldalamat már szétcsapta a táska, de rohantam a többiek után akik szintén mentettek. Amikor utolértem őket már a táborban voltunk.
-Lexa-üvöltöttem főorvosunk után. Hátha megtudja menteni a lányt. Odasétált hozzám.
-Mit akarsz?-kérdezte sürgetve. Elé emeltem a lányt.-Andy...más betegek is vannak és neki igen kevés az esélye...
-Nem érdekel, próbáld meg-mondtam neki szinte könyörögve...túl fiatal a halálhoz. Sóhajtva átvette a lányt majd sietve beindult. Órákat vártam, mire hírt kaptam a lány felől. Lexa egyenes hozzám jött bejelenteni, hogy a lány túlélte és már ébredezik. Nagy szemekkel bámultam rá, majd megöleltem.
-Köszönöm-nevettem, mire kijelentette, hogy még 2 személy vár nagyobb műtétre, én meg vigyorogva mentem a sátorhoz, ahol feküdt a megmentettem. Szinte mindene bevolt kötve, csak a feje nem. sustorgás ütötte meg a fülem, pedig most kizártam a gondolatokat. A lány rám nézett, majd ennyi mondott.
-Ki vagy te?- hangja villámként hasított belém. Ő az...Lia.